15. fejezet - Vallomások

Sziasztok!
Egy kicsit rövid lett, de remélem, tetszeni fog :))
Jenny


 Amikor elengedte a kezemet, felmentem a szobámba, de a lépcső tetején még visszanéztem. Richie leült az utolsó előtti lépcsőfokra, rákönyökölt a térdére, és az arcát a tenyerébe temette. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, hogy átöleljem, de erőt vettem magamon.
 Hosszú  percekig folyattam magamra a forró vizet, még a hajamat is megmostam, csak hogy minél több időt tölthessek gondolkodással. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Richie lesmárolta Tiffanyt, tehát elvileg semmi keresnivalója itt. De mi van, ha tényleg van valamilyen magyarázat? Joga van hozzá, hogy elmondja amit akar. Na jó. Lemegyek, meghallgatom, aztán eldöntöm, hogy igaz-e.
 Kikaptam néhány törölközőt a szekrényből, majd hangtalanul lesétáltam a lépcsőfokokon. A törölközőket Richie felé dobtam, amik kinyíltak a levegőben, és halkan puffanva landoltak a hátán, miközben elsétáltam mellette. Meglepetten kapta fel a fejét és talpra ugrott. Aztán lehajolt, hogy felvegye a földről a leesett törölközőket. Bementem a konyhába, és kipakoltam a fekete pultra egy doboz narancslevet, két poharat, egy tálat és egy zacskó chipset.
 Richie követett, leült az egyik bárszékre és a haját kezdte dörzsölni. Leültem vele szemben, kitöltöttem a narancslevet, a chipset pedig beleburítottam a tálba. Egy húzással megittam, ami a poharamban volt, aztán lassan eszegetni kezdtem, arra várva, hogy végre elkezdje. A harmadik chips után elfogyott a türelmem.
- Most akkor mondod, vagy nem? Tudtommal égsz a vágytól, hogy magyarázkodhass. De ha tévedek,  felőlem el is mehetsz!
- Égek is. Csak próbálom összeszedni a gondolataimat.
 Felvontam a szemöldökömet.
- Na jó, oké. Ott kezdem, hogy elfutottál. Vártam egy kicsit, hogy lenyugodjak, aztán bementem a Yellowba, mintha semmiről sem tudnék. Leültem Ivan és Pete mellé, rendeltem egy csomó kis croissantot, amiket Ivan folyton el akart lopni, úgyhogy leraktam magam mellé a padra, de Ivan átvetődött az asztalon, majdnem felburítva az egészet, szóval a kávézó már megint rajtunk röhögött. Komolyan, mi már nem csak törzsvendégek, hanem udvaribolondok is vagyunk... De ez mindegy is.
 Szóval, mi elvoltunk, aztán jött Tiffany és kényeskedve bámulta az összetrancsírozott kaját, és arról papolt, hogy ez milyen gusztustalan. Annyira szánalmas! Csörgeti a karkötőit, a nyakamba liheg, és mindenbe, de mindenbe beleszól, meg visítozik, hogy tönkremegy a körme vagy éppen a sminkje... Egyre inkább elegem van belőle, egyszerűen egy elkényeztetett Barbie baba, Jenny, hidd el, hogy nekem semmi közöm hozzá! Te sem gondolhatod komolyan, hogy képes lennék járni vele! Mi vonzana benne? Az a hat kiló vakolat, amit az arcára ken? Az idegesítő vihogása? Vagy a fejhangú visongása, amikor valami vicces dolgot csinálunk? Nekem nem kell egy ilyen cicababa! Úgy nézek én ki, mint aki az üresfejű libákra bukik? Nincs benne semmi, ami nekem kell!
 Nekem az tetszik, aki kedves és figyelmes, egyszerre laza és komoly, benne van minden buliban, nem zavarja, ha koszos lesz vagy elázik, nevet a baromságainkon, akinek nem a divat és a sminkje a legnagyobb problémája, nem jár műkörmöshöz, a haját kiengedi, jól érzi magát sortban és pólóban, imádja a kutyáját, órákig játszik vele, mindennap elviszi sétálni és egyedül gondoskodik róla... Aki tudja értékelni a csendet, nem locsog egyfolytában, meghallgatja a másikat és nem csak a saját hangját akarja hallatni, aki egyedi és szeretnivaló, aki néha kissé makacs, de beismeri a tévedését... az az ember, aki itt ül velem szemben.
 Miközben beszélt, egyre közelebb hajolt hozzám, és a szavak egyre gyorsabban buktak ki belőle. Egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában és indult vándorútra az arcomon. A meghatottságtól szóhoz sem jutottam. Soha nem hittem volna, hogy valaha kapok ilyen vallomást... Hogyan tudnék ezek után kételkedni egyetlen szavában is? Újabb könnyek jelentek meg a szememben, elhomályosítva a látásomat, de továbbra is Richie arcát néztem, a komoly, kifejező szemét, ami mindent elárult, beleláttam a lelkébe... Richie felemelte a kezét és végigsimított vele a bőrömön.
- Most már elhiszed, amit mondok? Most már elhiszed, hogy téged szeretlek?
- De akkor miért csókoltad meg? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem én csókoltam meg őt, hanem ő engem. Olyan meglepetésszerű volt, hogy először fel sem fogtam, mi történik...
- Elhiszem - mondtam.
 Azzal áthidaltam azt a kis távolságot is, ami köztünk volt.