16. fejezet - Imádlak, Anyu!

Kommenteket, kommenteket, kommenteket, kérek!
Köszi: Jen :D


- Mmm, upsz - hallottam Richie hangját, aztán eljutott a tudatomig a felborult pohár koppanása.
- Jaj, ne - mondtam, miközben elhúzódtam tőle. A pulton végigömlött a narancslé, és folyóként húzódott közöttünk. Felálltam, és néhány papírzsepivel eltüntettem a tócsát, kidobtam a kukába, majd megkérdeztem Richiet, hogy kér-e egy másikat.
- Nem köszönöm. Inkább valami mást kérnék... - jött közelebb hozzám. Felemelte a kezét és végigsimított vele az arcomon. Végigfutott rajtam a boldogság.
- Remélem, most már semmi nem jön közbe - mormogtam.
 Közelebb húzott magához, és már majdnem összeért a szánk, amikor az előszobában becsapódott az ajtó.
- Kicsim, itthon vagy?
 Gyorsan szétrebbentünk és megfordultam, hogy levegyek még egy poharat a polcról. Anyu egy pillanat múlva már bent is volt a konyhában.
- Ó, hát itt vagy...tok. - A szeme jobbról balra ugrált kettőnk között, mintha teniszmeccset nézne.
- Szia anyu! Ő itt Richie. Richie, ő az anyukám.
- Á, szóval te vagy Richie! Jenny már rengeteget mesélt rólad - nyújtott kezet Richienek. Te jó ég! Mint egy tárgyaláson...
- Örülök a találkozásnak - vigyorgott Richie.
- Hallom, motorcsónakozol. - Ha! Ezt megjegyezte! Bezzeg előtte azt sem tudta, ki az a Richie...
- Igen.
- Mióta?
- Négy éve tanultam meg az apukámtól, és két éve kaptam egy sajátot.
- Azért remélem, elég biztonságosan vezetsz! - rázta meg anyu - szerinte - viccesen a mutatóujját.
- Na jó, anyu, szerintem inkább felmegyünk a szobámba - szóltam közbe, mielőtt még a jogosítványát akarná látni... Megragadtam a chipses tálat, és elkezdtem húzni Richiet a lépcső felé.
- Rendben, menjetek csak, én addig összedobok valamit ebédre.
 Amikor bementünk a szobámba, gyorsan felkaptam néhány cuccot a földről meg az ágyról, és bevágtam a szekrénybe. Nem foglalkoztam Richie ironikus megjegyzésével, miszerint “ilyen gyönyörű rendet ő még nem látott”, inkább hasra feküdtem az ágyamon, és úgy tettem, mintha nem is lenne a szobában. Elővettem egy könyvet, találomra felnyitottam valahol, és olvasni kezdtem.
- Jaj már, Jenny, nem úgy gondoltam...
 A parketta megreccsent, ahogy közelebb jött, én meg elvigyorodtam, de gyorsan komoly arcot vágtam, amikor letérdelt mellém a földre. Lapoztam egyet.
- Tudod, hogy csak vicceltem... - óvatosan hátrahúzta a hajamat az arcomból, és közben végigsimított a vállamon. Beleremegtem az érintésébe.
- Igazán nem akartalak megbántani... - lassan kihúzta a kezem alól a könyvet, összecsukta, és lerakta maga mellé a földre. Továbbra is magam elé meredtem, de egyre nehezebben bírtam ki mosolygás nélkül. Végigsimított a nyakam bal oldalán a jobb kezével, az ujjai felkúsztak a fülem alatti mélyedésbe és a tenyerébe fogta az arcomat. Lassan maga felé fordította a fejemet, amíg a pillantása rabul nem ejtette az enyémet. Amikor kiolvasta a szememből az érzéseimet, az ajkán táncoló halvány mosoly kiszélesedett.
- Te kis csaló! - mondta, de nem engedte el az arcomat. Elmosolyodtam, a szívem hevesebben kezdett verni, amikor Richie közelebb hajolt. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen, a szememet lehunytam, az ajkam elnyílt, belélegeztem az illatát... aztán megéreztem a száját az arcomon.
- Hé! - kiáltottam fel nevetve, a szemem kipattant és meglöktem a mellkasát. Elkapta a kezemet és magához szorította, mire elvesztettem az egyensúlyomat és előredőltem a párnámra. - Mit képzelsz? - kapálóztam, átgördülve a hátamra.
- Engedj el! - akartam mondani, de csiklandozni kezdte a hasamat, és a szavaim nevetésbe fúltak. - Az..azon..nal hagyd... abba! - mondtam levegő után kapkodva, miközben megpróbáltam lefogni a karját a szabad kezemmel, és újra hasra fordultam. Végre abbahagyta a csiklandozást, de helyette a párnámra tette a fejét, és a fülembe fújt. Megrázkódtam, és automatikusan odakaptam a kezemet, de aztán a nyakába csimpaszkodtam, és az ágyra rántottam.
- Megőrültél? - nevettem.
- Á, csak pont annyira vagyok őrült, mint általában - mondta, aztán végre megkaptam a jól megérdemelt csókomat.
- Gyerekek, kértek valamit inni? - hallottam anyu kopogását, és az ajtó nyikorgását. Rákvörös arccal húztam fel magam, és Richiet is ülő helyzetbe rángattam, míg aránylag illedelmesen ültünk az ágy szélén.
- Öhm, én köszönöm, de nem kérek - köhintett Richie.
- Köszi anyu, de most ittunk - mosolyogtam, de aztán kitört belőlem a vihogás. Anyu döbbent arcot vágott, a mellettem ülő ütődött pedig belekönyökölt a bordámba, de ettől csak még jobban nevetnem kellett. Anyu felvonta a szemöldökét.
- Hát jó. Akkor hagylak is benneteket - azzal vetett rám egy kérdő, de egyben rosszalló pillantást és kiment. De persze az ajtót nem csukta be maga után. Továbbra is rázkódtam a nevetéstől, ráborultam Richie vállára, az arcomat belefúrtam a nyakába, megpróbálva magamba fojtani, de kevés sikerrel.
- Min röhögsz ennyire? - kérdezte Richie.
- Fo-fogalm-mam sincs... - válaszoltam, aztán amikor képes voltam uralkodni magamon, folytattam. - Ezen az egész helyzeten. Anyu mindig hozza a formáját... Bár, ha belegondolok, ez inkább ciki, mint vicces.
- Ó, ne hidd, hogy az én szüleim jobbak! De elég ritkán vannak otthon. Anyu folyton az irodájában ül, apu meg mások fogait lesegeti...
- Uhh, én sose lennék fogorvos.
- Hát nekem sem ez az életcélom, de az apám erre akar rábeszélni. Mindig azzal jön, hogy ebből meg lehet élni, és hogy lyukas meg szabályozatlan fogak mindig lesznek, amíg a világ világ... De komolyan, minek csináljak olyat, amihez semmi kedvem? Már a gondolattól kiráz a hideg, hogy egész nap vadidegenek szájában kell turkálnom...
- De akkor mivel akarsz foglalkozni?
- Fogalmam sincs. És éppen ez a gond. Ha lenne egy határozott célom, akkor talán meg tudnám győzni, hogy hagyjon fel ezzel a hülyeséggel.
- Szerencsére az én szüleim hagynak egyedül dönteni. De ettől függetlenül teljesen megértelek.
- Te mi akarsz lenni?
- Nem tudom. Ezért is jelentkeztem a Brooksba, mert innen még bárhová mehetek...
- Akkor sorstársak vagyunk - vigyorodott el újra, mire nekem is mosolyognom kellett.
- És időnk, mint a tenger! Na, mit csináljunk? - ugrottam fel az ágyról, és becsuktam az ajtót.
- Nem is tudom... - dőlt hátra ásítva. - Talán aludjunk?
- Hah! Most vagy először a szobámban, és egyből aludni akarsz? Inkább mondd meg, hogy tetszik!
- Hát. Szép. És rendetlen.
 Hozzávágtam egy párnát.
- Naaa! Legalább őszinte voltam!
- Akkor inkább hazudj!
- Na jó. Öhm - öhm - köszörülte meg a torkát. - Olyan szupii, Jenny, el vagyok ragadtatva, olyan világos és tágas... - kezdett el hirtelen fejhangon visítani, mire felüvöltöttem, aztán a szám elé kaptam a kezem, végül pedig nevetve előrevetődtem, és befogtam a száját.
- Normális vagy? Majdnem szívrohamot kaptam!
- Mintha ezt már mondtad volna egyszer...
- Biztos azért, mert folyton ilyen hülyeségeket csinálsz!
- Valóban, drága nyuszifülem?
- Ááá, ne kezdd megint!
- Legjobb emlékeim szerint ezek a szavak is elhagyták már csodás ajkadat...
- Csodás ajkak? - vigyorodtam el.
- Milyen jelzővel illethetném hát, ha nem e szavakkal? - kérdezte Richie, aztán előrehajolt, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön azokkal a csodás ajkaimmal...

15. fejezet - Vallomások

Sziasztok!
Egy kicsit rövid lett, de remélem, tetszeni fog :))
Jenny


 Amikor elengedte a kezemet, felmentem a szobámba, de a lépcső tetején még visszanéztem. Richie leült az utolsó előtti lépcsőfokra, rákönyökölt a térdére, és az arcát a tenyerébe temette. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, hogy átöleljem, de erőt vettem magamon.
 Hosszú  percekig folyattam magamra a forró vizet, még a hajamat is megmostam, csak hogy minél több időt tölthessek gondolkodással. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Richie lesmárolta Tiffanyt, tehát elvileg semmi keresnivalója itt. De mi van, ha tényleg van valamilyen magyarázat? Joga van hozzá, hogy elmondja amit akar. Na jó. Lemegyek, meghallgatom, aztán eldöntöm, hogy igaz-e.
 Kikaptam néhány törölközőt a szekrényből, majd hangtalanul lesétáltam a lépcsőfokokon. A törölközőket Richie felé dobtam, amik kinyíltak a levegőben, és halkan puffanva landoltak a hátán, miközben elsétáltam mellette. Meglepetten kapta fel a fejét és talpra ugrott. Aztán lehajolt, hogy felvegye a földről a leesett törölközőket. Bementem a konyhába, és kipakoltam a fekete pultra egy doboz narancslevet, két poharat, egy tálat és egy zacskó chipset.
 Richie követett, leült az egyik bárszékre és a haját kezdte dörzsölni. Leültem vele szemben, kitöltöttem a narancslevet, a chipset pedig beleburítottam a tálba. Egy húzással megittam, ami a poharamban volt, aztán lassan eszegetni kezdtem, arra várva, hogy végre elkezdje. A harmadik chips után elfogyott a türelmem.
- Most akkor mondod, vagy nem? Tudtommal égsz a vágytól, hogy magyarázkodhass. De ha tévedek,  felőlem el is mehetsz!
- Égek is. Csak próbálom összeszedni a gondolataimat.
 Felvontam a szemöldökömet.
- Na jó, oké. Ott kezdem, hogy elfutottál. Vártam egy kicsit, hogy lenyugodjak, aztán bementem a Yellowba, mintha semmiről sem tudnék. Leültem Ivan és Pete mellé, rendeltem egy csomó kis croissantot, amiket Ivan folyton el akart lopni, úgyhogy leraktam magam mellé a padra, de Ivan átvetődött az asztalon, majdnem felburítva az egészet, szóval a kávézó már megint rajtunk röhögött. Komolyan, mi már nem csak törzsvendégek, hanem udvaribolondok is vagyunk... De ez mindegy is.
 Szóval, mi elvoltunk, aztán jött Tiffany és kényeskedve bámulta az összetrancsírozott kaját, és arról papolt, hogy ez milyen gusztustalan. Annyira szánalmas! Csörgeti a karkötőit, a nyakamba liheg, és mindenbe, de mindenbe beleszól, meg visítozik, hogy tönkremegy a körme vagy éppen a sminkje... Egyre inkább elegem van belőle, egyszerűen egy elkényeztetett Barbie baba, Jenny, hidd el, hogy nekem semmi közöm hozzá! Te sem gondolhatod komolyan, hogy képes lennék járni vele! Mi vonzana benne? Az a hat kiló vakolat, amit az arcára ken? Az idegesítő vihogása? Vagy a fejhangú visongása, amikor valami vicces dolgot csinálunk? Nekem nem kell egy ilyen cicababa! Úgy nézek én ki, mint aki az üresfejű libákra bukik? Nincs benne semmi, ami nekem kell!
 Nekem az tetszik, aki kedves és figyelmes, egyszerre laza és komoly, benne van minden buliban, nem zavarja, ha koszos lesz vagy elázik, nevet a baromságainkon, akinek nem a divat és a sminkje a legnagyobb problémája, nem jár műkörmöshöz, a haját kiengedi, jól érzi magát sortban és pólóban, imádja a kutyáját, órákig játszik vele, mindennap elviszi sétálni és egyedül gondoskodik róla... Aki tudja értékelni a csendet, nem locsog egyfolytában, meghallgatja a másikat és nem csak a saját hangját akarja hallatni, aki egyedi és szeretnivaló, aki néha kissé makacs, de beismeri a tévedését... az az ember, aki itt ül velem szemben.
 Miközben beszélt, egyre közelebb hajolt hozzám, és a szavak egyre gyorsabban buktak ki belőle. Egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában és indult vándorútra az arcomon. A meghatottságtól szóhoz sem jutottam. Soha nem hittem volna, hogy valaha kapok ilyen vallomást... Hogyan tudnék ezek után kételkedni egyetlen szavában is? Újabb könnyek jelentek meg a szememben, elhomályosítva a látásomat, de továbbra is Richie arcát néztem, a komoly, kifejező szemét, ami mindent elárult, beleláttam a lelkébe... Richie felemelte a kezét és végigsimított vele a bőrömön.
- Most már elhiszed, amit mondok? Most már elhiszed, hogy téged szeretlek?
- De akkor miért csókoltad meg? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem én csókoltam meg őt, hanem ő engem. Olyan meglepetésszerű volt, hogy először fel sem fogtam, mi történik...
- Elhiszem - mondtam.
 Azzal áthidaltam azt a kis távolságot is, ami köztünk volt.