16. fejezet - Imádlak, Anyu!

Kommenteket, kommenteket, kommenteket, kérek!
Köszi: Jen :D


- Mmm, upsz - hallottam Richie hangját, aztán eljutott a tudatomig a felborult pohár koppanása.
- Jaj, ne - mondtam, miközben elhúzódtam tőle. A pulton végigömlött a narancslé, és folyóként húzódott közöttünk. Felálltam, és néhány papírzsepivel eltüntettem a tócsát, kidobtam a kukába, majd megkérdeztem Richiet, hogy kér-e egy másikat.
- Nem köszönöm. Inkább valami mást kérnék... - jött közelebb hozzám. Felemelte a kezét és végigsimított vele az arcomon. Végigfutott rajtam a boldogság.
- Remélem, most már semmi nem jön közbe - mormogtam.
 Közelebb húzott magához, és már majdnem összeért a szánk, amikor az előszobában becsapódott az ajtó.
- Kicsim, itthon vagy?
 Gyorsan szétrebbentünk és megfordultam, hogy levegyek még egy poharat a polcról. Anyu egy pillanat múlva már bent is volt a konyhában.
- Ó, hát itt vagy...tok. - A szeme jobbról balra ugrált kettőnk között, mintha teniszmeccset nézne.
- Szia anyu! Ő itt Richie. Richie, ő az anyukám.
- Á, szóval te vagy Richie! Jenny már rengeteget mesélt rólad - nyújtott kezet Richienek. Te jó ég! Mint egy tárgyaláson...
- Örülök a találkozásnak - vigyorgott Richie.
- Hallom, motorcsónakozol. - Ha! Ezt megjegyezte! Bezzeg előtte azt sem tudta, ki az a Richie...
- Igen.
- Mióta?
- Négy éve tanultam meg az apukámtól, és két éve kaptam egy sajátot.
- Azért remélem, elég biztonságosan vezetsz! - rázta meg anyu - szerinte - viccesen a mutatóujját.
- Na jó, anyu, szerintem inkább felmegyünk a szobámba - szóltam közbe, mielőtt még a jogosítványát akarná látni... Megragadtam a chipses tálat, és elkezdtem húzni Richiet a lépcső felé.
- Rendben, menjetek csak, én addig összedobok valamit ebédre.
 Amikor bementünk a szobámba, gyorsan felkaptam néhány cuccot a földről meg az ágyról, és bevágtam a szekrénybe. Nem foglalkoztam Richie ironikus megjegyzésével, miszerint “ilyen gyönyörű rendet ő még nem látott”, inkább hasra feküdtem az ágyamon, és úgy tettem, mintha nem is lenne a szobában. Elővettem egy könyvet, találomra felnyitottam valahol, és olvasni kezdtem.
- Jaj már, Jenny, nem úgy gondoltam...
 A parketta megreccsent, ahogy közelebb jött, én meg elvigyorodtam, de gyorsan komoly arcot vágtam, amikor letérdelt mellém a földre. Lapoztam egyet.
- Tudod, hogy csak vicceltem... - óvatosan hátrahúzta a hajamat az arcomból, és közben végigsimított a vállamon. Beleremegtem az érintésébe.
- Igazán nem akartalak megbántani... - lassan kihúzta a kezem alól a könyvet, összecsukta, és lerakta maga mellé a földre. Továbbra is magam elé meredtem, de egyre nehezebben bírtam ki mosolygás nélkül. Végigsimított a nyakam bal oldalán a jobb kezével, az ujjai felkúsztak a fülem alatti mélyedésbe és a tenyerébe fogta az arcomat. Lassan maga felé fordította a fejemet, amíg a pillantása rabul nem ejtette az enyémet. Amikor kiolvasta a szememből az érzéseimet, az ajkán táncoló halvány mosoly kiszélesedett.
- Te kis csaló! - mondta, de nem engedte el az arcomat. Elmosolyodtam, a szívem hevesebben kezdett verni, amikor Richie közelebb hajolt. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen, a szememet lehunytam, az ajkam elnyílt, belélegeztem az illatát... aztán megéreztem a száját az arcomon.
- Hé! - kiáltottam fel nevetve, a szemem kipattant és meglöktem a mellkasát. Elkapta a kezemet és magához szorította, mire elvesztettem az egyensúlyomat és előredőltem a párnámra. - Mit képzelsz? - kapálóztam, átgördülve a hátamra.
- Engedj el! - akartam mondani, de csiklandozni kezdte a hasamat, és a szavaim nevetésbe fúltak. - Az..azon..nal hagyd... abba! - mondtam levegő után kapkodva, miközben megpróbáltam lefogni a karját a szabad kezemmel, és újra hasra fordultam. Végre abbahagyta a csiklandozást, de helyette a párnámra tette a fejét, és a fülembe fújt. Megrázkódtam, és automatikusan odakaptam a kezemet, de aztán a nyakába csimpaszkodtam, és az ágyra rántottam.
- Megőrültél? - nevettem.
- Á, csak pont annyira vagyok őrült, mint általában - mondta, aztán végre megkaptam a jól megérdemelt csókomat.
- Gyerekek, kértek valamit inni? - hallottam anyu kopogását, és az ajtó nyikorgását. Rákvörös arccal húztam fel magam, és Richiet is ülő helyzetbe rángattam, míg aránylag illedelmesen ültünk az ágy szélén.
- Öhm, én köszönöm, de nem kérek - köhintett Richie.
- Köszi anyu, de most ittunk - mosolyogtam, de aztán kitört belőlem a vihogás. Anyu döbbent arcot vágott, a mellettem ülő ütődött pedig belekönyökölt a bordámba, de ettől csak még jobban nevetnem kellett. Anyu felvonta a szemöldökét.
- Hát jó. Akkor hagylak is benneteket - azzal vetett rám egy kérdő, de egyben rosszalló pillantást és kiment. De persze az ajtót nem csukta be maga után. Továbbra is rázkódtam a nevetéstől, ráborultam Richie vállára, az arcomat belefúrtam a nyakába, megpróbálva magamba fojtani, de kevés sikerrel.
- Min röhögsz ennyire? - kérdezte Richie.
- Fo-fogalm-mam sincs... - válaszoltam, aztán amikor képes voltam uralkodni magamon, folytattam. - Ezen az egész helyzeten. Anyu mindig hozza a formáját... Bár, ha belegondolok, ez inkább ciki, mint vicces.
- Ó, ne hidd, hogy az én szüleim jobbak! De elég ritkán vannak otthon. Anyu folyton az irodájában ül, apu meg mások fogait lesegeti...
- Uhh, én sose lennék fogorvos.
- Hát nekem sem ez az életcélom, de az apám erre akar rábeszélni. Mindig azzal jön, hogy ebből meg lehet élni, és hogy lyukas meg szabályozatlan fogak mindig lesznek, amíg a világ világ... De komolyan, minek csináljak olyat, amihez semmi kedvem? Már a gondolattól kiráz a hideg, hogy egész nap vadidegenek szájában kell turkálnom...
- De akkor mivel akarsz foglalkozni?
- Fogalmam sincs. És éppen ez a gond. Ha lenne egy határozott célom, akkor talán meg tudnám győzni, hogy hagyjon fel ezzel a hülyeséggel.
- Szerencsére az én szüleim hagynak egyedül dönteni. De ettől függetlenül teljesen megértelek.
- Te mi akarsz lenni?
- Nem tudom. Ezért is jelentkeztem a Brooksba, mert innen még bárhová mehetek...
- Akkor sorstársak vagyunk - vigyorodott el újra, mire nekem is mosolyognom kellett.
- És időnk, mint a tenger! Na, mit csináljunk? - ugrottam fel az ágyról, és becsuktam az ajtót.
- Nem is tudom... - dőlt hátra ásítva. - Talán aludjunk?
- Hah! Most vagy először a szobámban, és egyből aludni akarsz? Inkább mondd meg, hogy tetszik!
- Hát. Szép. És rendetlen.
 Hozzávágtam egy párnát.
- Naaa! Legalább őszinte voltam!
- Akkor inkább hazudj!
- Na jó. Öhm - öhm - köszörülte meg a torkát. - Olyan szupii, Jenny, el vagyok ragadtatva, olyan világos és tágas... - kezdett el hirtelen fejhangon visítani, mire felüvöltöttem, aztán a szám elé kaptam a kezem, végül pedig nevetve előrevetődtem, és befogtam a száját.
- Normális vagy? Majdnem szívrohamot kaptam!
- Mintha ezt már mondtad volna egyszer...
- Biztos azért, mert folyton ilyen hülyeségeket csinálsz!
- Valóban, drága nyuszifülem?
- Ááá, ne kezdd megint!
- Legjobb emlékeim szerint ezek a szavak is elhagyták már csodás ajkadat...
- Csodás ajkak? - vigyorodtam el.
- Milyen jelzővel illethetném hát, ha nem e szavakkal? - kérdezte Richie, aztán előrehajolt, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön azokkal a csodás ajkaimmal...