4. fejezet - Koncert

Sziasztok!
Már a negyedik fejezet is itt van! :D

Remélem tetszeni fog.... :)

Jenny

- Nem halkítanád le egy kicsit?! - próbáltam túlüvölteni azt a borzalmas ricsajt, ami a laptopomból áradt. - Nem hallom a saját gondolataimat sem! Hahó! Idefigyelnél végre?!

- Mondtál valamit? - kérdezte Timi, miközben leállította a „zenét”.

- Hála az égnek - dőltem hátra az ágyamon egy sóhajtás kíséretében. - Csak arra próbáltam meg felhívni a szíves figyelmedet, hogy egy icipicit hangos az a borzalom.

- Borzalom? Mi az, hogy borzalom?! A világ legjobb együttese, és idejön koncertezni! Brickbe! A hétvégén! Hát nem fantasztikus? És te is jössz.

- Na nem, azt már nem. Ezt egy percig sem hallgatom, pláne nem élőben. Senki nem vesz rá erre. Még te sem. Nem, akkor sem, ha ilyen szemekkel nézel rám. Nem, nem és nem!

- Naa, lécci! Hatalmas buli lesz! Egész New Yersey ott fog tombolni, majd meglátod. Te sem hiányozhatsz!

- Ezen? Na ne röhögtess! Ki akarja ezt hallgatni?

- Mindenki! Csak figyeld meg, mennyien lesznek. Ráadásul Brickben! Muszáj elmennünk rá!

- Felőlem te azt csinálsz, amit akarsz. De hogy én nem megyek, az tuti.

- Márpedig eljössz! Még van majdnem egy egész hetem, hogy meggyőzzelek. Készülj!

- Álmodik a nyomor.

 Timi tényleg mindent elkövetett, hogy meggyőzzön. Könyörgött, szépen nézett, fenyegetőzött, játszotta a sértődöttet és kompromisszumokat ajánlott. Én viszont tántoríthatatlan voltam, a válaszom mindvégig „nem” maradt. Egészen másnap délutánig.

 Békésen ültem a Yellow egyik asztalánál, Timi elment egy pohár turmixért, amikor Richie leült mellém.

- Hogy vagy?

- Köszi, minden oké. Veled?

- Velem is. A lehető legjobb minden. Tudtad, hogy szombaton idejön koncertezni az egyik kedvenc együttesem? - „Jaj ne, már ő is kezdi!”

 - Tényleg? - próbáltam meglepetést színlelni.

- Aha. Ugye te is eljössz?

 Teljesen leblokkoltam. „Most erre mit mondjak? Mégse mondhatok nemet...” Kérlelő szemekkel nézett rám, nekem meg sebesen járt az agyam. „Ha ez Timi műve, megölöm!”

- Hát persze - nyögtem ki végül. „Remélem, most boldog vagy, te vörös hajú szörnyeteg!”

- Király! Úgy tudom, a többiek is jönnek, mehetnénk együtt.

- Az jó lenne - sóhajtottam.

- Cső, Richie! Mit pusmogtok ti itt ketten? - kíváncsiskodott Timi, de biztos voltam, hogy mindent hallott, mert ha nem hallgatózott volna, akkor már rég itt lenne.

- Á, csak megbeszéltük, hogy Jenny is jön a hétvégi koncertre.

- Tényleg? - hát, a színészkedésben ő sem éppen profi...

- Aha. Mikor találkozunk?

- Nem korai még ez egy kicsit? Még van addig három teljes napunk.

- Sosem lehet elég korán megbeszélni. Még a végén elfelejtjük.

- Na, azt kötve hiszem - morogtam. Timi meg csak kinevetett.

- Pedig így van! Bár, ha belegondolok, túlságosan várom ahhoz, hogy elfelejtsem.

- Na látod. Nem beszélhetnénk másról?

- Felőlem arról beszéltek, amiről csak akartok, mert nekem mennem kell. Sziasztok! - azzal Richie lelépett. Mikor hallótávolságon kívül ért, azonnal támadtam.

- Te uszítottad rám?!

- Dehogyis! Ha tudom, hogy ilyen egyszerű a megoldás, nem koptatom a számat két napig. - mondta egy sejtelmes mosoly kíséretében.

***

 Végül hétkor találkoztunk.

 Otthon már fél hatkor készülődni kezdtem, hogy időben kész legyek, nem úgy, mint Timi, aki tíz perc késés után esett be. Mivel egy metál banda koncertjére mentünk, megpróbáltam ilyen stílusban öltözni. Valahonnan a szekrény mélyéről előhalásztam egy szürke, bő fazonú ujjatlant, aminek az elején egy fekete koponya vigyorgott. Hozzá felvettem a fekete csőfarmeremet, a szürke Conversemet és egy csörgős karkötőt, amin pár halálfej függött. A szememet kihúztam, a hajamat pedig csak egyszerűen kifésültem és megráztam. Amikor belenéztem a tükörbe, elégedett voltam a teljesítményemmel és reménykedtem, hogy a többiek is hasonlóan fognak kinézni.

 Mikor elkészültem, lerobogtam a lépcsőn, zsebre vágtam a mobilomat meg némi pénzt, bekiáltottam anyuéknak hogy elindultam és kiléptem az ajtón. És összefutottam Richievel.

- Hát te? Azt hittem, órákat kell majd várni rátok Timivel.

- Tévedtél. Különben neked is szia.

- Szia. Rossz kedved van?

- Á, dehogy... Csak éppen nem túlzottan bírom ezt az együttest.

- Akkor miért jöttél el?

- Timi addig rágta a fülemet, hogy végül eljöttem.

- Na ja, az megy neki. Már minket is kergetett néha az őrületbe.

- De végül elérte a célját?

- Hát persze. Már nem bírtuk tovább idegekkel a folytonos nyávogását, úgyhogy ráhagytuk.

- Mit is?

- Ja, a majálisra akart elmenni, hogy hőlégballonozhasson. Pete fel sem jött, mert tériszonya van.

- Szegény.

- Hát ja. De legalább nem kellett hallgatnia Timi „én megmondtamozását”.

- Akkor inkább mázlista - nevettem.

- Én is így éreztem - nevetett ő is, és kinyitotta előttem a Yellow ajtaját. Hát, egy dolgot sikerült elérnie. Jó kedvem lett.

 Amikor végre a tüsi hajú barátnőnk is megérkezett, elindulhattunk a koncertre.

 A buli nem is volt olyan rossz ahhoz képest, hogy sosem szerettem az olyan helyeket, ahol rengeteg ember nyomorog, nem kapni levegőt, rátaposnak a lábadra és részeg emberek üvöltenek az arcodba.

 Már mikor bementünk, nagy volt a tömeg, de amikor elkezdődött a koncert, meg sem lehetett mozdulni. A szerencse csak az volt, hogy kint rendezték a szabadban.

  A koncert már a vége felé tartott, amikor a büféből jövet egy ismerősbe botlottam.

- Jess! Hát te hogy kerülsz ide?

- Szia Jenny! Én sem gondoltam, hogy találkozunk, mert bár tudtam hogy ide költöztetek, azt hittem, te nem szereted az ilyen zenét.

- Nem is. A haverjaimmal jöttem. De gondolom te szereted, ha itt vagy.

- Hát persze. De mivel New Yorkig nem jönnek fel koncertezni, lejöttem ide. És nem is bántam meg. Hihetetlen ez a buli!

- Aha, hihetetlen. - Jess az egyik barátnőm volt New Yorkban. Igaz nem voltunk túl nagy barátságban, különbözött a stílusunk, az érdeklődési körünk, de azért néha együtt lógtunk.

- Figyelj, maradj itt, szólok a többieknek hogy veled vagyok, oké? - mondtam neki.

- Rendben. - Megkerestem Richiéket, elmondtam nekik, miről van szó, aztán Jessel dumáltam a koncert végéig. Érdeklődtem, hogy mi történt náluk amióta elmentem, ő pedig Brickről kérdezett. Elmeséltem, hogy Timiék milyen jó fejek, meg hogy az iskola is nagyon tetszik, és hiányzik egy kicsit New York pezsgése meg a régi életem, de valahogy jólesik Brick nyugalma.

 Amikor vége lett a koncertnek, elbúcsúztunk és elkezdtem keresni a többieket. Elmentem a kivetítő lábához, ahol elváltam tőlük, a büféhez, a bejárathoz, de sehol sem találtam őket. Bejártam az egész terültet, többször is, aztán kezdtem kétségbe esni, ugyanis az emberek lassan mind elszivárogtak. Egyre kevesebben voltak, én pedig csak bolyongtam. A pánik egyre növekedett bennem, és amikor észrevettem, hogy lemerült a mobilom, teljesen elhatalmasodott rajtam. Egyedül voltam, már csak néhány hangoskodó banda volt körülöttem, ráadásul egyre hűlt a levegő és a hideg felkúszott a karomon. Még tettem egy kört, hátha meglátom Richiéket, de hiába meresztettem a szememet a sötétben, csak a fenyegető éjszaka nézett vissza rám...

3. fejezet - Meglepetés

Sziasztok!

Ez a fejezet már érdekesebb, túl vagyunk a bevezetőn, bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket! :)

A hozzászólásokat továbbra is örömmel fogadom! ;D

Jenny

 A következő két hétben végig együtt lógtunk: deszkáztunk, sétáltunk a parton, vagy csak ültünk a Yellowban. Egyre jobban beilleszkedtem közéjük, megismertem őket és ők is engem. Volt, hogy nem csapatosan lógtunk, csak Timivel mentünk fagyizni, kutyát sétáltatni vagy akárhová. Timi azonnal beleszeretett Lucybe, ő is nagy kutyarajongó, de mivel lakásban laknak, neki nem lehet sajátja. Helyette az enyémen élte ki minden kutyatartással kapcsolatos vágyát, imádott vele játszani, sétálni, tanítani. Ez alatt a sok együtt töltött idő alatt lassan jó barátnőkké váltunk, a szüleim is megkedvelték, bármikor átjöhetett hozzánk, vagy én mehettem át hozzájuk. Nem laktak messze, csupán pár perc volt az út gyalog.

 Viszont, az első két naptól eltekintve nagyon kevés időt töltöttem Richievel. Pedig nélküle sosem találtam volna ilyen jó barátokat, ő mutatott be nekik, őt ismertem meg először. Persze, amikor bandában voltunk, láttam, meg váltottunk is pár szót, de igazándiból nem tudtunk beszélgetni.

 Egyik nap a parton sétáltam egyedül, vettem egy fagyit, és közben azt vettem észre, lassan már fürödni is lehet a tengerben. Ebben az évben hideg volt a tavasz, így a víznek eddig még nem volt ideje felmelegedni. A magány nem volt rossz, mindig is szerettem egyedül lenni, de az utóbbi időben erre kevés esélyem volt. Élveztem a csendet és a nyugalmat, amit a hullámzó víz árasztott és a gondolataimba merültem. Annyi minden történt ez alatt a pár hét alatt! Még csak most költöztünk ide, de máris találtam barátokat, tartozom valahova, nem kell attól félnem, hogy az osztályban egyedül maradok. Arról nem is beszélve, hogy a nyarat sem kell azzal töltenem, hogy Clara hiányában fürdök, és sajnálom magam ahelyett, hogy jól érezném magam. Itt vannak ők, és csak hálás lehetek nekik, amiért minden teketóriázás nélkül befogadtak.

 Egy hang ragadott ki az álomvilágból.

- Hahó! Már két perce kiabálok, hogy várj meg! - lihegett Richie. Úgy néz ki, szegény eddig futott, hogy utolérjen.

- Jaj, szia, bocsi, csak elgondolkodtam.

- Minden oké?

- Igen, persze. Csak elbambultam, élveztem a nyugalmat. De azért köszi - mosolyogtam rá.

- Megzavartalak?

- Dehogy, örülök, hogy itt vagy. Régen beszélgettünk. Hogy vagy?

- Köszi, megvagyok. Tudsz szörfözni?

- Még sosem próbáltam, de kíváncsi lennék, milyen lehet.

- Eszméletlen. Meg akarod tanulni?

- Kitől?

- Tőlem. Azt tervezem, ha elkezdődik a fürdőszezon, szörfoktatást vállalok. Tudod, így egy kis pénzt is szereznék. De persze neked ingyen lenne.

- Jaj, köszi, kedves tőled.

- Akkor benne vagy? - nézett rám.

- Persze, örülök neki. Ó, de nincsen deszkám! Mennyibe kerül egy ilyen?

- Semmi baj, tudok adni. Aztán majd ha profi leszel, veszel egyet.

- Persze, profi! Csak jussunk el addig.

- El fogsz, hidd el. De gyere, van egy meglepetésem! - azzal futni kezdett.

- Hé! - kiáltottam, és utána vetettem magam. Szerencsére jó futó vagyok, úgyhogy sikerült beérnem. - Hová megyünk?

- Titok! - és még gyorsabb iramra kapcsolt. „Na álljon meg a menet! Engem nem fogsz legyőzni!” - gondoltam.

 Végül a stégnél álltunk meg teljesen kifulladva.

- Elment az eszed? Nem kapok levegőt! - nevettem, miközben a levegőt kapkodtam. Ennek az lett az eredménye, hogy zihálva lerogytam a földre. Mikor végre lélegzethez jutottam, kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon.

- Köszi - mosolyodtam el, de bosszút forraltam. Megragadtam a kezét, és magam felé rántottam.

- Most megvagy! - kiáltottam diadalmasan, amikor a meglepetéstől elvesztette az egyensúlyát és rám zuhant. Eddig csak térdeltem, de most hátraestem a súlyától és mindketten elterültünk a homokban. Végül nem bírtam tovább, és elkezdtem rázkódni a nevetéstől. Richie néhány pillanatig tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd arrébb gördült, és ő is nevetni kezdett. Pár percig képtelenek voltunk abbahagyni, de aztán elcsendesedtünk, és csak feküdtünk egymás mellett. Ekkor jöttem rá, hogy Richie már igazán a barátom, a kezdeti haverságról már szó sincs. Olyan, mint ami négyük között van a bandában. Már kezdtem közéjük tartozni, de még messze álltam attól, hogy teljes értékű tag legyek. Egyelőre még csak Timivel voltam szorosabb barátságban, és úgy tűnt, most már Richievel is.

 Végül ő törte meg a csendet.

- Még van egy meglepetésem, emlékszel? Ideje indulni. - Felállt, és újra felém nyújtotta a karját.

- Meg ne próbáld! - figyelmeztetett, amikor látta a felvillanó szikrát a szememben.

- Rendben - sóhajtottam, és engedtem, hogy felhúzzon. Az érintésébe beleborzongtam, de nem értettem az okát. „Elvégre csak a barátom!” - Na lássuk azt a meglepetést! - még egy pillanatig a szemembe nézett, aztán elengedte a kezemet és elindult. - Gyere!

 Végigsétáltunk a stégen, majd megállt az egyik csónaknál, és elkezdte eloldani a köteleket, amik ott tartották.

- Hajót lopunk? - vigyorogtam.

- Ez az én motorcsónakom.

- Hű, tök jól néz ki. Milyen gyors?

- Pár percen belül tapasztalni fogod. - Beszállt a csónakba és segített, hogy én is beszállhassak anélkül, hogy belezuhannék a vízbe. Jól is jött a segítsége, mert a hajó olyan ingatag volt, hogy még így is alig tudtam megtartani az egyensúlyomat.

- Hú, hogy ringatózik! Nem is értem, te hogyan állsz olyan biztos lábakon.

- Á, csak a megszokás... - szerénykedett.

- Akkor indulunk?

- Persze. - Hátrafordult, hogy beindítsa a motort.

 És elindultunk.

Hirtelen lélegzethez sem jutottam, olyan csodálatos volt: a menetszél az arcomat simogatta, hátrafújta a hajamat, vízcseppek permetezték az arcomat és a sebességtől adrenalin zúgott az ereimben. Nem hittem volna, hogy ilyen hihetetlen érzés motorcsónakon utazni. Eddig csak nagy sétahajókon ültem, ezt a száguldást nem tapasztalhattam.

- Na milyen? - kérdezte Richie.

- Hihetetlenül csodálatos! Soha nem éreztem még ilyet. Elképesztő - hunytam be a szemem.

- Reméltem, hogy ezt mondod. - Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Mi mást? Ezt az érzést nem lehet szavakkal kifejezni.

- Na, ebben egyetértünk. Nekem ez a kedvenc közlekedési módom, amióta megtanultam vezetni.

- Egyszer nekem is meg kéne tanulnom... Köszönöm, hogy megmutattad.

- Nagyon szívesen, de várd csak ki a végét! Ez semmi. Csak most jön az igazi meglepetés, amiről eredetileg beszéltem. - Még pár percig önfeledten utazhattam, de mikor éreztem, hogy lassulunk, kinyitottam a szemem.

- Hova megyünk?

- Mutatok valamit.

 Behajtottunk a nádasba, mire egy kis benyúló „félsziget” bukkant elő. Nagyon kicsi volt, csak pár négyzetméter, de mégis elbűvölt. Egy eldugott hely, ahol az ember egyedül lehet, gondolkodhat anélkül, hogy felfedeznék és megzavarnák. A víz felől nádas takarta, nem is lehetett észrevenni, a másik oldalról pedig sűrű növényzet vette körül. A sziget egy kis füves terület volt az erdő és a tenger között. Nem hallatszott autók zúgása vagy emberek kiabálása, csak a víz lágy csobogását, a szél susogását és a madarak énekét lehetett hallani. Volt benne valami varázslatos, ez a legcsodálatosabb hely, ahol valaha jártam, pedig csak az egyszerűségében volt tökéletes.

- Elképesztő - suttogtam megbabonázva. - Hogyan fedezted fel?

- Egyszer egyedül akartam lenni. Elhajtottam a csónakkal, be a nádasba, hogy senki ne vegyen észre, aztán megtaláltam ezt.

- Gyönyörű. - Elgondolkodtam, vajon miért mutatja meg  nekem? Hiszen ha egyedül akar lenni... - Csak csónakkal lehet megközelíteni?

- Nem, a part felől is. Megmutatom.

 Átszeltük a pici kis szigetet, aztán egy keskeny ösvényen mentünk tovább. Az út az erdőbe érve kiszélesedett, viszont a növényektől csak nehezen lehetett haladni. Végül egy erdő melletti rétre érkeztünk, a távolban pedig a város zaja hallatszott.

- Hihetetlen ez a hely, köszi, hogy megmutattad. Máskor is mutass ilyen helyeket, jó?

- Ha találok...

- Reménykedjünk. Azt mondod, innen fél óra alatt otthon vagyok?

- Aha, gyalog. Deszkával kevesebb, de jobban jársz, ha egy darabon a kezedben viszed, mert elég göröngyös az út.

- Oké, majd észben tartom, hátha egyszer erre járok...

- Csónakkal célszerűbb. Gyorsabb, kényelmesebb...

- Az biztos, csakhogy nekem nincsen motorcsónakom. Kénytelen vagyok közönséges paraszt módjára gyalog jönni.

- Majd elhozlak én. Csak szólj.

- Ó, köszönöm, de ezt az ígéretet egyszer még meg fogod bánni.

- Miért?

- Mert folyton ugráltatni foglak. Ilyen szép helyet még nem láttam.

- Sose félj! Ezt a helyet én sem tudom megunni.

- Gyakran jársz ide?

- Mostanában egyre többet. És úgy látszik, fogok is - kacsintott rám.

- Abban biztos lehetsz!

- Viszont most már mennünk kéne, mert be fog sötétedni.

 Igaza volt, mikor beszálltunk a csónakba, már alig lehetett látni valamit. Még vetettem egy utolsó búcsúpillantást a szigetre, aztán élveztem az utazást.

 Amíg hazamentünk, jó sokat beszélgettünk, kezdtem egyre jobban megismerni. Mikor az ajtónkhoz értünk, nehezen köszöntem el tőle, még szívesen beszélgettem volna.

- Hát akkor... szia - mondtam, de nem mozdultam.

- Szia - mondta ő is, de nemigen látszott rajta, hogy indulna. Csak néztük egymást, láttam a szemében valamit, amit nem tudtam beazonosítani, valami bizonytalanságot. Aztán... megcsörrent a telefonom. „Ezt nem hiszem el!” Sóhajtottam egyet, és felvettem, de nem szakítottam el a pillantásomat az arcáról.

 Ő is felsóhajtott.

- Szia anyu - szóltam bele. - Itt vagyok a ház előtt, mindjárt odaérek. Oké, szia - le is tettem.

- Ne haragudj, mennem kell - néztem rá bocsánatkérően.

- Semmi baj. Jó éjt! - mondta és megfordult. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni.

- Jó éjt! - kiáltottam utána, aztán bementem a házba.

 Beköszöntem anyunak a konyhába, aki már a vacsorát készítette.

- Hol voltál?

- Csak a parton sétáltam. Meg Richievel elmentem motorcsónakozni.

- Ki az a Richie?

- Tudod, az első haverom itt. A szomszéd srác.

- Tényleg, már említetted. Öltözz át, mindjárt vacsora! Szólj apádnak is.

 Felmentem a szobámba, felvettem egy szabadidőgatyát és megmostam a kezemet, miközben a gondolataimba merültem. „Most hogyan is állunk Richievel?”