12. fejezet - A titok

Reggel szó szerint kipattantam az ágyból. A kedvenc számomat dúdolva öltöztem fel, aztán amikor lerobogtam a lépcsőn, anyuék összenéztek reggeli közben.

- Sziasztok! - kiáltottam be nekik, aztán az előszobában felvettem a cipőmet.

- Sziasztok! - dugtam be újra a fejemet az ajtón, majd becsapva magam mögött a bejárati ajtót, kifutottam az utcára. Miközben a Yellow felé közeledtem, kissé lelohadt a kedvem, ugyanis eszembe jutott, hogy a többiek nem tudnak az új fejleményekről és azt hiszik, még mindig féltékeny vagyok Türkiz Barbie-ra. “Oké, pókerarcot fel! Csak kibírom valahogy...” - gondoltam, de közben továbbra is mosolyogtam, mert most a titkolózás hozott lázba.

A kávézó gyakorlatilag üres volt, úgyhogy beültem a szokásos boxunkba, és nézegetni kezdtem az étlapot. Szinte már kívülről tudtam, de legalább lefoglaltam magam amíg jött a pincér.

- Narancslevet és melegszendvicset kérek - mondtam, és rávigyorogtam a pincérre. Meglepett arcot vágot, aztán összevonta a szemöldökét és elment. Csak azért reagált így, mert még új volt. A régi pincér, Jakab, már megszokta a hülyeségeinket, viszont ő lassan nyugdíjba megy, és kell valaki a helyére. Kicsit elszomorodtam. Hiányozni fog.

Egyszer csak kinyílt az ajtó. A tekintetem odavillant, és gyorsan felmértem a helyzetet.

- Richie! - kiáltottam fel. Mosolyogva odajött, és leült velem szemben, háttal az ajtónak.

- Figyeld az ajtót - suttogta alig hallhatóan és halálosan komoly arccal, mintha titkos bevetésen lennénk. Hangosan fölvihogtam.

- Mikor mondjuk el nekik? - kérdeztem.

- Nem is tudom... Egy hét múlva?

- Oké - kacsintottam rá.

- Mit csináljunk ma?

- Fogalmam sincs. Van valami ötleted?

- Lenne néhány... Mondjuk megtaníthatnálak szörf...

- Csss! A sas leszállni készül! - sziszegtem belevágva a szavába, és megpróbáltam a pókerarcot. Richie viszont rázkódni kezdett a nevetéstől, úgyhogy én is alig bírtam visszafojtani.  Az arc- és rekeszizmaim már fájtak, de végül kinyögtem egy sziát, amikor Ivan leült mellénk. Richie közben rendezte az arcvonásait, és a tömény utálat tükröződött rajta. Megpróbáltam elhinni, hogy tényleg így gondolja, és ez segített, hogy abbahagyjam a vihogást.

Richie Ivannal beszélgetett, nekem meg kihozták a kajámat, úgyhogy eszegetni kezdtem. Közben elkalandoztak a gondolataim. Mit is kezdett el mondani, miközben megjött Ivan? Megtaníthatna szörfözni?

Valahogy... ledöbbentem. Nem is tudom miért, hiszen gyakorlatilag emiatt rágtam be rá

(hivatalosan ez volt az indok...), úgyhogy számíthattam volna erre. Ehelyett itt ülök, kitágult pupillákkal, és próbálom leplezni az érzelmeimet. Végül is tök aranyos tőle, hogy ezt is rendezni szeretné, amikor már szinte minden rendbe jött.

Csak... ezt a szörf dolgot eddig túlságosan Tiffanyhoz kötöttem, és most, hogy ő már nem volt fontos, a dolog szinte minden jelentőségét elvesztette.

Aztán elgondolkodtam. Miért kéne elveszítenie a jelentőségét? Bele kéne jönnöm, hogy Tiffany nélkül gondolkodjak. Richie megígérte, most megtartja. Lehetne még ennél is jobb? Hiszen ezt szerettem volna! Elmosolyodtam.

Hirtelen Timi robbant be a kávézóba, mire minden figyelem rá összpontosult, de ő egy cseppet sem zavartatta magát.

- Sziasztok! Mi újság? Mi az, Jenny, mit somolyogsz?

- Á, semmiség. Csak rajtad.

- Rajtam? Mi olyan nevetséges rajtam? Hagyd abba!

- Mondom, hogy semmi! - nevettem. - Melyik törvény tiltja, hogy mosolyogjak egy kávézóban?

- Hm. Úgy vélem, ilyen törvény nincs - szólalt meg egy megfontolt hang, mire újra nevetni kezdtem. “Szegény Peter! Észre se vettem.”

- Köszi Pete  - vigyorogtam rá.

- Vigyori kisasszony, átjössz hozzánk ma délután? Segítened kell átrendezni a szobámat.

- Ööö... - a szemem Richire villant, de aztán gyorsan elkaptam a tekintetemet. - Persze, átmegyek! Mi bajod a szobáddal?

- Csak unom. Kell egy kis változatosság!

- Rendben. Mikor?

- Mondjuk most?

- Oké...

„Most direkt csinálja? Végre összejöttünk Richievel, erre Timivel kell töltenem az egész napot... “

És tényleg vele kellett töltenem a nap minden percét. Mihelyst beléptem a házuk ajtaján, nem szabadulhattam. Leszedtük az összes posztert a falról, kiporszívóztunk, áttoltuk az ágyát, új párnahuzatot húztunk, rendbe raktuk a ruháit, a felesleges dolgokat bedobozolva levittük a pincébe, és elrendeztük az új cuccokat. Timi pedig csak mondta, mondta és mondta, bocsánatot kért a hőlégballonos incidens miatt, kérdezősködött, hogy mit csináltunk két órán keresztül... Kezdtünk veszélyes vizekre evezni, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megtartsam a titkunkat. Végül feladta, és másról kezdett beszélni.

 Összességében véve nem lett volna rossz a napom, sőt akár kifejezetten jó is lehetett volna, ha nincs az őrjítő tudat, hogy Richievel is lehetnék.

Másnap azonban megoldottuk, hogy kettesben lehessünk. Mindketten úgy tettünk, mintha programunk lenne a délután, de aztán a játszótéren találkoztunk.

A hintában ültem, amikor Richie belépett a tér kapuján. Mosolyogva leült a másik hintába.

- Ez a törzshelyünk?

- Csak gondoltam, itt nem fognak keresni.

- Ebben biztos vagyok.

- Jól van, na! Van jobb helyed?

- Nincsen.

- Na ugye. Amúgy lassan nem akarjuk elmondani nekik? A tegnapi nap...

- ...kibírhatatlan volt. Pont így gondolom én is. De szerintem várjunk holnapig. Valami látványos dolgot kéne csinálnunk, hogy meglepjük őket.

- Oké, de mit?

- Még nem tudom. De rajta vagyok az ügyön. Viszont most... mit szólnál egy kis szörfözéshez?

- Benne vagyok! De nem fogunk lebukni?

- Ezer százalék, hogy nem. A srácok playstation-maratont  tartanak.

- És Timi?

- Ő is - mondta olyan hansúllyal, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne.

- Ööö, oké... De ez nem olyan fiús dolog? Én például nem szoktam playstationözni.

- Majd fogsz - vigyorgott. - Amúgy meg nem tűnt még fel, hogy Timi néhány dologban eléggé „fiús”?

- Igazad van.

 A szörf még annál is jobb volt, mint amire számítottam. Jobban ment, mint gondoltam volna, Richie elhalmozott dícséretekkel (még ha nem is érdemeltem meg...), rengeteget hülyéskedtünk, kaptam egy fagyit, és végre minden olyan volt, mint régen. Sőt még annál is jobb.

- Azt hiszem, mára elég lesz - mondta Richie, amikor már kezdett alkonyodni.

- Naa, még egy kicsit!

- Máskor is folytathatjuk, ha akarod.

- Persze, hogy akarom! Ez nem kérdés...

- Akkor megbeszéltük.

A hóna alá szorította a két deszkát, a másik kezével pedig megfogta az enyémet, és elindult a parton.

11. fejezet - Brick by boring brick

Sziasztok! Hoztam a folytatást, minden happy, de azért kell valami izgalom is. :D Remélem tetszeni fog! Bocsi a hatalmas lyukért, de a Blogger szívózik velem... :D

Jenny

- Sziasztok - mondta egykedvűen Richie, miközben kiléptünk a kosárból.

- Sziasztok - ismételtem, és karba fontam a kezemet. A többiek zavartan és tanácstalanl meredtek ránk.

- Ööö. Hali - próbálkozott Timi. - Miújság?

- Szerinted? - vonta fel a szemöldökét Richie.

- Háát, nem is tudom. Kicsit elszámoltuk magunkat.

- Kicsit? Ráadásul teljesen felesleges volt.
Természetesen abszolút megérte, és egyáltalán nem volt felesleges ez a kis csapda, amibe belehúztak minket. Ki tudja, meddig húztuk-halasztottuk volna Richievel ezt a beszélgetést, ha nem szólnak közbe. Viszont megbeszéltük, hogy egy kis leckéztetést azért megérdemelnek a drágáink. Pár napig hadd higgyék csak, hogy két órán keresztül csendben ültünk a hőlégballonban és némán utáltuk egymást. Kijár nekik a kínos helyzet, ha már nekünk is azt teremtettek. Úgy tettünk, mintha továbbra is gyűlölnénk egymás jelenlétét.

Amikor el kellett válnunk a többiektől, kicsit nehezebb dolgunk volt, ugyanis ha utáljuk a másikat, akkor miért sétálnánk együtt haza?

Végül elintéztük azzal,  hogy én úgy tettem, mintha boltba mennék, Richie pedig bevárt a következő utcában, ahol már nem láthattak minket a többiek. Kicsit aggódtam, hogy le fogunk bukni, mert Timi velem akart jönni vásárolni, de végül valahogy sikerült leráznom.

A boltban megvártam, amíg eltűnnek az utcasarkon, aztán egy kólával a kezemben Richie után mentem. Kissé hevesen dobogó szívvel masíroztam végig a járdán, és kénytelen voltam magamra parancsolni, hogy lépkedjek lassabban, mert legszívesebben rohantam volna. Amikor befordultam a sarkon, olyan hevesen sikoltottam fel, mint még talán soha.

Richie hozzásimult a falhoz, hogy ne vegyem észre, aztán amikor melléértem, elkapta a derekamat.

A szívem majd kiugrott a helyéből, Richie pedig gyorsan rászorította a kezét a számra, és nevetve pisszegni kezdett.

- Css! Még meghallják!

- Ezt most muszáj volt? Már így is azon izgultam, hogy ne bukjunk le, erre te meg rámhozod a szívbajt...

- Oké, sajnálom, de ez kihagyhatatlan volt - harapott az ajkába, hogy elfojtsa a a röhögését.

Égnek emeltem a szemem, aztán felsétáltunk egy dombra, és leültünk a padra, amit ott találtunk. A kilátás gyönyörű volt, ráláttunk az egész városra, és a tenger hullámaira, amik a partot nyaldosták.

A lenyugvó nap sugarai arany fénybe vontak minket, miközben a fejemet Richie vállának döntöttem, és mosolyogva figyeltem egy kislányt, aki kacagva futott a homokban, de amikor egy hullám elkapta a bokáját, hátraugrott, és felsikkantott ijedtében.

- Olyan szép, nem? - kérdeztem.

- De, az.

- Neked nem tetszik? - emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- Most mondtam, hogy tetszik. Miből gondolod, hogy nem így van?

- Csak a hangsúlyodból.

- Pedig szép. Gyönyörű. Lélegzetelállító. Csodálatos...

- Jó, elhiszem - nevettem el magam.

- Még jó, mert kifogytam a melléknevekből.

- Teee... - kuncogtam. - Segítsek? Hihetetlen, elképesztő, lenyűgöző, varázslatos, mesés, elbűvölő... - hadartam, de hirtelen előrehajolt, és megcsókolt, belém fojtva a szót. Meglepettségemben elkerekedett a szemem, de aztán lehunytam. Minden kiröppent a fejemből, csak ő számított, a csókunk, az illata, és a gyomromban repkedő pillangók.

Közelebb húzott magához, éreztem a szíve dobogását, ami versenyre kelt az enyémmel, és kapkodó lélegzetét az arcomon. Éreztem a pólójának szövetét az ujjaim alatt, a kezét, ahogy a hajamba túrt, a bőre melegét...

Amikor az ajkaink elváltak, boldogan elmosolyodtam, lassan kinyitottam a szemem, és belefúrtam a tekintetemet az övébe. Elmerültem a gyönyörű mélykék szempárban, majd az arcomat a mellkasára hajtottam, és belélegeztem az illatát. A karjait körém fonta, és magához szorított. Néhány percig így ültünk, egymást átkarolva, de aztán kibontakoztam az ölelésből, és felpattantam, mert eszembe jutott valami. Megfogtam a kezét, felrángattam a padról és magam után húztam, miközben elindultam lefelé a lejtőn.

- Héé! Hová megyünk?

- Titok! - önfeledten nevetve rohantam, és közben egyre jobban begyorsultam. Ő is nevetett, aztán beért, úgyhogy onnantól egymás mellett futottunk a dombon lefelé. Olyan volt, mintha repültünk volna: a szél fütyült a fülemben, a talajt alig láttam és lélekben is szárnyaltam a boldogságtól.

Amikor megérkeztünk, kicsit megkésve fékeztem le, mert majdnem túlfutottunk a célon. A hirtelen megtorpanásom alighanem váratlanul érte Richiet, akit még vitt volna tovább a lendület, és mivel az ujjaink szorosan össze voltak fonva, magával rántott.

Elvesztettem az egyensúlyomat, és mint egy krumplis zsák majdnem hasra estem, de közben Richienek is sikerült megállnia, és mielőtt földet értem volna, a karjába kapott. A váratlan adrenalinlökettől, és a hirtelen közelségétől a szívem a torkomba ugrott, és szaporán szedtem a levegőt, de aztán hirtelen elakadt a lélegzetem, mert az arca közvetlenül az én arcom mellett volt. Várt egy másodpercet, aztán egy gyors puszit nyomott a számra, majd azonnal hátrahúzódott, talpra állított és elengedett.

Mindezt villámgyorsan csinálta, még arra sem volt időm, hogy meglepődjek, máris karnyújtásnyira volt tőlem.

- Héé! - kiáltottam fel megkésve, mire ő csibészesen elvigyorodott, aztán mintha mi sem történt volna, beszélni kezdett.

- Játszótér? Most komolyan?

- Mi a baj vele?

- Tíz éve nem voltam játszótéren!

- Éppen azért jó. Gyere!

Beráncigáltam a térre, lenyomtam a libikóka egyik oldalára, aztán ráültem a másik felére és elrugaszkodtam. Automatikusan ő is felnyomta magát, aztán amikor leesett neki, hogy most tényleg libikókázunk, hitetlenkedve röhögni kezdett.

Amikor meguntuk, végigmásztunk az összes mászókán, átmentünk a kötélhídon, lecsúsztunk a rúdon, mókuskerekeztünk... Végül pedig beleültem a hintába, és ráparancsoltam, hogy lökjön meg.

- Na persze! Még mit nem! - méltatlankodott.

- Naa kérlek! - pislogtam, és reméltem, hogy legalább egy kicsit hasonlítok Lucyre, amikor hatalmas szemekkel kajáért kuncsorog. Látványosan felsóhajtott, de közben vigyorgott, úgyhogy már tudtam: megnyertem a csatát.

-Te gyakran jársz ide? - vonta össze a szemöldökét Richie, miközben hazafelé sétáltunk.

- Dehogyis! - nevettem fel. - Még nem süllyedtem le az óvodások szintjére.

- Huh, jó hallani. Már kezdtem félni - tette a kezét a szívére vigyorogva.

- Cöhh, pedig te is jól érezted magad.

- Jó volt a társaság... - nézett a szemembe.

- Reméltem is! - mosolyogtam rá.

A kezét rákulcsolta az enyémre, aztán csak csendben mentünk egymás mellett a gondolatainkba merülve.

- Hova fogsz járni suliba? - kérdeztem végül.

- A Brooksba. Te?

- Én is! De jó, tök jó lesz! Ez mennyire jó már? És melyik osztályba? - ugráltam.

Elmosolyodott a kitörésemen, egy picit meg is rázta a fejét olyan “de aranyos vagy” - stílusban.

- 9.b. Különben hova lett a szókincsed? Az előbb vagy millió szinonímát találtál a szép-re, most kudarcot vallasz a jó-val?

- Jól van na, ez most lényegtelen. Túlságosan jó kedvem van. És én is a bébe megyek! A többiek?

- Ők is a Brooksba, de az aba.

- Kár. De nem baj, legalább egy suliba megyünk! Mi pedig egy osztályba - most még boldogabb lettem.

Időközben odaértünk a házaink elé, úgyhogy elköszöntünk egymástól, és Richie már indult befelé, de én utánaszóltam:

- Hékás! Hol marad a jóéjt puszim?

Nevetve visszafordult, pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, az állam alá tette a kezét, óvatosan felemelte a fejemet és megcsókolt.

Túl hamar lett vége; amikor vissza akart húzódni, előrehajoltam, hogy megakadályozzam benne. Hagyta, hogy folytassam, megállt a mozdulatban, aztán már kevésbé óvatosan csókolt, a szája erősebben tapadt az enyémhez, a karjait körbefonta a derekamon ahogy magához szorított...

Amikor tényleg vége lett, kapkodva szedtem a levegőt, a szívem pedig hevesen vert.

- Jó éjt! - suttogta, aztán egy tincsemet a fülem mögé simította, és elindult hazafelé.

- Jó éjt! - mondtam én is, aztán szédelegve felmentem a lépcsőn, előkotortam a kulcsomat, és beléptem az ajtón.

- Hahó! Van itthon valaki?

Csönd. Oké, most örültem neki. Felmentem a szobámba, becsuktam az ajtót. megnéztem, hogy az összes ablak zárva van-e, aztán a rádiómat maximum hangerőre állítva teli torokból üvöltöttem.

“It started with a whisper

And that was when I kissed her

And than she made my lips hurt...” - körbetáncoltam a szobát, a testem eggyé vált a zenével, átadtam magam az örömnek, és az elmúlt hét minden feszültsége köddé vált.

Még néhány számot végigugráltam, de aztán fáradtan rogytam le az ágyamra. A mosolyt azonban még akkor sem tudtam letörölni az arcomról, amikor széttárt karokkal elterültem. Elindult a következő szám.

Parappapa rappapara...

“Hát igen” - gondoltam - “Brick by boring brick. Szépen lassan, egyik követ a másik után. Beletelt egy kis időbe, de azért felépült körülöttem az új életem.”

10. fejezet - És ha igen?

 Timi kitalálta, hogy hőlégballonozni akar. De nagyon. Pontosan úgy volt, ahogy egyszer Richie is mesélte, addig nyaggatott minket, amíg bele nem egyeztünk. Talált egy olyat, ami két órán keresztül a levegőben marad és bejárja a tájat, de közben ki van kötve. Ezt nem tudom, hogyan oldják meg, de különösebben nem is érdekelt.

 A megbeszélt napon én érkeztem először a helyszínre. Meg akartam várni a többieket, de az ember, aki a ballonra vigyázott, beterelt a kosárba. A következő Richie volt, vele is ugyanígy tett, becsukta az ajtót, aztán visszament a helyére. Kicsit zavarban voltam, folyton az órámat nézegettem, hogy mikor jönnek már a többiek, mert az összes szó, amit váltottunk Richievel, csupán két hűvös “szia” volt.

 Néhány perc múlva rémülten felkiáltottam, mert a föld távolodni kezdett, és felemelkedtünk a levegőbe. A kosár széléhez ugrottam, és lenéztem, hogy szóljak a felügyelőnek, de már olyan magasan voltunk, hogy felesleges lett volna.

- Basszus! - hallottam Richie dünnyögését. Na, ebben egyetértettünk.

- Ezt nem hiszem el! Hol vannak a többiek?

- Van egy olyan érzésem, hogy ők találták ki ezt az egészet...

- Hát ez remek! Te tudtál róla?

- Szerinted akkor idejöttem volna? - kérdezett vissza.

Ez fájt. De jogos. Inkább csendben leültem, a hátamat nekivetettem a kosár oldalának, a lábaimat pedig felhúztam a mellkasomhoz. Felkészültem két óra némaságra. De úgy tűnt, erre nincs szükség. Pár percig nézte a tájat, aztán letelepedett mellém.

- Különben mi bajod van velem? Egy darabig minden rendben volt, aztán hirtelen duzzogni kezdtél, és én lettem az ellenség.  Most hogy is van ez? Lehet, hogy én vagyok a hülye, de képtelen vagyok követni az észjárásodat.

- Hogy mi a bajom veled?! Talán gondolkodj el egy kicsit, és rájössz! - csattantam fel.

- Hidd el, már eleget gondolkodtam rajta! Nem vagyok gondolatolvasó! Nem tudnád egész egyszerűen elmondani?

- Nem, nem tudnám! Nézz magadba egy kicsit!

- Nők... - sóhajtott fel.

- Nők?! Neked ennyivel el van intézve? Nem hittem volna, hogy ennyire felszínes vagy...

- Nem vagyok felszínes! Egyszerűen csak belefáradtam a találgatásba.

- Ó, gondolom, mást nem is csináltál, csak gondolkodtál...

- Hagyjuk már ezt! Ezen kell fennakadnod? Nekem sokkal több okom lenne megsértődni.

- Jaj, te szegény! Hogy oda ne rohanjak!

- Igen, képzeld! Egyszer csak megutáltál, és én vagyok a hibás? Ne mondd nekem, hogy ez igazságos!

 Kicsit elgondolkodtam. Végül is volt igazság abban amit mondott. De aztán némi töprengés után arra jutottam, hogy akkor is megérdemelte. Velem ne szórakozzon! Legalább szenvedett egy kicsit.

- És amit te csinálsz az igazságos? Játszadozol, vagy mi van?

- Miről beszélsz?

- Miről-miről? Tiffanyról, ki másról!

 Hitetlenkedve felnevetett.

- Tényleg erről van szó? Ennyi?

- Nem elég? Nekem tudod elég ok! - Arra gondoltam, most már minden mindegy, úgyhogy csak törtek föl belőlem a szavak, kiadtam minden mérgemet. - Azt ígérted, megtanítasz szörfözni! Erre nem elég, hogy ő kap leckéket, engem meg elfelejtesz, de úgy flörtölsz vele, hogy azt nem lehet elviselni hányinger nélkül! Aztán betört a Yellowba, és neked nem tűnik fel, hogy mindenki gyűlöli, mert szerinted olyan aranyos! Ránk is tekintettel lehetnél! Minek kellett elmondani mindent? Kikérhetted volna a véleményünket!

- Nem hiszem el, hogy ez a bajod. Tiffany? Most komolyan beszélsz? - újból rázni kezdte a nevetés, nekem meg elborult az agyam. Felpattantam.

- Most kinevetsz?! Pedig hidd el, hogy igazam van! Mostanában csak azt csináljuk, amit ő akar, pedig senki másnak nincs kedve hozzá! Aztán meg én vagyok a hülye, aki képtelen alkalmazkodni, mikor miatta nem megyünk gördeszkázni, csak mert attól fél, hogy letörik a körme?

 Ő is felállt.

- Komolyan nem tudom elhinni, hogy Tiffany miatt nem beszéltünk egy hétig!

- Pedig igen! Mi ebben olyan nevetséges? Az nevetséges, amit vele műveltek! Undorító!

- Szállj már le róla! Túlreagálod az egészet!

- A  szent és sérthetetlen Tiffany, mi? Mi olyan elragadó benne? “Ó, Richie, hogy te milyen okos vagy! És ügyes! Tényleg szörfözöl? Olyan régóta? Nem csoda, hogy profi vagy! Leszek majd én is olyan jó, mint te? Annyira jó tanár vagy...” - nyávogtam Miss Türkiz hangját utánozva. Csak azért hallgattam el, mert Richie tekintete olyan lett, mint a jég, csalódottságot és megvetést sugárzott. Ekkor döbbentem rá, hogy elárultam magam.

- Te voltál az a csaj a parton?

 Lángolt az arcom, de büszkén felvetettem a fejem.

- És ha igen?

- Te tényleg nem vagy normális! Komolyan képes voltál kémkedni utánam? Szánalmas vagy! Nem is tudom, mit gondoltam. Hogy voltál képes...? Mit képzeltél? Mi közöd van hozzá, hová megyek? - dühtől vöröslő arccal meredt rám, aztán megvetően elfordult.

 Újból leroskadtam a padlóra. Tényleg semmi közöm nem volt hozzá.

- Jó, igazad van, szánalmas vagyok. Most jobb? Mert változtatni nem tudok rajta. Sajnálom.

- Hah! Hirtelen hogy meghunyászkodtál!

- Mit csináljak? Komolyan gondolom. Légy boldog Tiffanyval.

 Az előbbi szavai pofonként csattantak rajtam, mert abszolút igaza volt, és elöntött a fájdalom, amit eddig dacos dühvel tartottam távol. Lehunytam a szemem, és a homlokomat a térdemnek támasztva elrejtettem az arcomat a hajam mögé.

 Nem tudom, mennyi idő telhetett el, nekem óráknak tűnt, de egyszer csak egy meleg kéz ölelte át a vállamat, és húzott magához.

- Ne haragudj! Igazságtalan voltam - suttogta a fülembe.

- Nem, nem, igazad volt - motyogtam. - Nevetséges vagyok.

- Túlreagáltam. Jenny... Az előbb nem azért nevettem, mert nevetséges lennél, hanem mert annyira abszurd ez az egész... Nem is tudom, hogyan jöhetett ki belőle ez. Figyelj, én sem szeretem Tiffanyt, egyszerűen csak ő volt az első, aki jelentkezett a hirdetésemre. És azért próbálok meg normálisan viselkedni vele, mert nem akarom elveszíteni az első tanítványomat, mert akkor elterjeszti rólam, hogy milyen bunkó vagyok. Nem tehetek róla, hogy ő ilyen... szóval, idegesítő. A törzshelyünk pedig véletlenül kicsúszott a számon. Én sem akartam, hogy odajöjjön, hidd el! De muszáj jó pofát vágnom hozzá, mert különben megsértődik, tudod milyen! Sajnálom, ha ez kívülről másképp néz ki...

 Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.

- Ez eszembe sem jutott. Ne haragudj, csak...

- Nem haragszom - suttogta közvetlen közelről. Elmerültem a mélykék szemekben, forgott velem a világ, az ajkam elnyílt, levegő után kapkodtam... A szívem a mellkasomban dörömbölt, ahogy az arca lassan az enyémhez közeledett, és lehunytam a szememet, mire a száját óvatosan az ajkaimhoz érintette...

9. fejezet - Dac

Sziasztok!
Na, most az egyszer sikerült időben hoznom a fejezetet... :D Bár remélem, mostantól mindig így lesz :)  Jenny :D

 Tiffany kicsit furcsán nézett, amikor odajött az asztalunkhoz, de szerintem a csendet betudta a saját “csodálatosságának”. Amikor odaért a padunkhoz, megállt mellettem.
- Leülhetek?
- Persze - mondtam, de ahelyett hogy felálltam volna, beljebb csúsztam Richie mellé és felvillantottam a legangyalibb mosolyomat. Szegénykémet sikerült felhúznom, de nem törődtem vele. Egy kicsit habozott, aztán végül leült a helyemre.
- Elmegyünk a plázába?
- Arra gondoltam, kimehetnénk az új pályára deszkázni - mondtam ellent, mert semmi kedvem nem volt a plázában rohadni ilyen jó időben.
- Ne máár, lécci! Adnak egy annyira jó filmet a moziban! - nyafogta Miss Türkiz.
 - Menjünk a moziba - mondta mellettem Richie nyomatékos hangsúllyal. Áruló.
- Oké, menjünk - egyezett bele Peter.
- Rendben - sóhajtotta Timi.
- Akkor mozi - Ivan is átállt a sötét oldalra.
 Mindenki rám nézett.
- Na jó, menjünk moziba - adtam be a derekam kelletlenül. "Miért van mindig az, amit ő akar?"

 Ugyanez történt másnap is, meg az utána következő napon is. De aztán elegem lett.
- Sziasztok! Hol van a mi kis üdvöskénk? - kérdezte Timi a harmadik nap reggelén, ugyanis Barbie nem volt sehol.
- Nem tudom, de nem is vagyok rá kíváncsi - válaszoltam. - Remélem, ma megszabadulunk tőle.
- Azt én is. Csak félek, nem lesz ekkora szerencsénk - Timi megint sóhajtott. Szegény többet sóhajtott ebben a pár napban, mint egész eddigi életében.
- Megyünk a partra? - vetettem fel.
 Hirtelen megcsörrent Richie mobilja.
- Tessék! - szólt bele. - Á, szia! Hol vagy? Aha. Értem. Oké. Mikor? Jó. - Csend. - Oké-oké, semmi baj. Nem. Biztos. Ott találkozunk. Szia.
- Na mi van? - kérdezte Ivan.
- Tiffany volt az. Tízkor vár minket a főtéren. Azt mondja, talált valami programot.
- Ezt most nem mondod komolyan! - húztam fel magam. - Mit képzel magáról? Hogy jön ahhoz, hogy megmondja mit csináljunk? Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy idejöjjön és megkérdezzen minket!
- Csak elaludt.
- És? Akkor maradjon otthon, vagy mit tudom én, de ne minket rángasson! Megvan a saját életünk! Én például úszni megyek.
- Szerintem Jennynek igaza van - mondta Timi.
- Szerintem meg egyszer engednünk kéne neki - vette a védelmébe Richie Miss Türkizt.
- Egyszer? Amióta itt van, mindig oda megyünk, ahova ő akar! - tomboltam.
- Mégse hagyhatjuk ott a városban!
- Ez mondjuk igaz. Kibírjuk még egyszer... - adta meg magát Timi.
- Jó, oda mentek ahova akartok. Én úszok.
- Ne legyél már ennyire makacs! Nem tudsz alkalmazkodni?
 - Bocs, de nem. Erről vagyok híres - néztem a szemébe lesújtóan, elismételve a szavait, amit a megismerkedésünkkor mondott. Reméltem, ebből veszi a lapot, és rájön hogy milyen bunkón viselkedik, de csak értetlenül nézett rám.
- Hagyjuk. Jön valaki úszni? - kérdeztem.
- Jenny, ne csináld ezt - kérte Timi.
- Sziasztok - köszöntem, és kimentem az ajtón.

***

A következő napokban tüntetőleg figyelmen kívül hagytam Richiet, hűvös udvariassággal viselkedtem vele szemben, hiába látszott rajta, hogy nem érti, mi történt, hagytam, hadd törje csak a fejét, hátha valamikor rádöbben. Egy idő után ő sem törődött velem, naponta legtöbbször csak pár szót szóltunk egymáshoz, úgyhogy elég feszült volt köztünk a hangulat. Ez a többiekre is átragadt, nem tudtak olyan felszabadultan nevetni és viccelődni, mint addig, némán figyelték a köztem és Richie közt zajló hangtalan párbajt. Ők sem értették, mi a bajom, bár szerintem Timi már sejtette, ugyanis amikor Tiffany felbukkant, sokkal feltűnőbben tekingetett rám, Richiere, és Miss Türkizre. Én viszont ilyenkor is megőriztem a hidegvéremet, és nem mutattam, hogy mennyire zavar a csaj jelenléte.

Egyik nap azonban a bandánk többi tagja valószínűleg megelégelte az ellenségeskedést, és azt, hogy hiába unszolnak minket a kibékülésre, mert önálló lépésre szánták el magukat...

8. fejezet - Düh

Úristen, te jó ég, már megint rengeteg ideig nem raktam újat, ne haragudjatok! Egyszerűen el vagyok havazva, ráadásul amikor megírtam és felakartam tenni, rájöttem, hogy hiányzik belőle valami, ezért átírtam az egészet. :(

Egy bűnbánatos Jen :P

- Képzeljétek, szörfözni tanítom Tiffanyt! Tegnap volt az első óránk, és tök jól haladunk. Ma lesz a következő, remélem olyan lesz, mint a tegnapi!

Magamban fortyogva hallgattam Richie áradozását a Barbie-babájáról, akit úgy látszik, Tiffanynak hívnak. A többieket láthatóan felvillanyozta a hír, de én mogorva arccal tovább játszottam a sótartóval, mintha semmit sem hallottam volna. Szokásunkhoz híven a Yellowban találkoztunk, bár ez egyszer semmi kedvem nem volt felkelni az ágyból, és eljönni.

- Mi a baj, Jenny?

- Semmi.

- Na, látom rajtad, hogy valami nem stimmel. Ugye nem haragszol, hogy tegnap CD-t vettünk? - nyaggatott Timi.

- Dehogyis.

- Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet?

Motyogtam valami olyasmit, hogy fáj a hasam, de a többiek továbbra is kételkedve néztek rám. Ekkor Richie hirtelen felugrott (hallottam becsapódni az ajtót), úgyhogy megnyugodva fújtam ki a levegőt, hogy végre elterelődik rólam a figyelem, de amikor meghallottam az érkező hangját, fellobbant bennem az utálat.

- Jaj, sziasztok, ti vagytok Richie barátai? Mesélte, hogy itt szoktatok lógni, úgyhogy gondoltam benézek. Tiffany vagyok!

Leült Richie mellé, és mindenféléről csacsogott, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen közel van Richiehez, szinte beleül az ölébe.

Beszéd közben hevesen gesztikulált, minden mozdulatára idegtépően megcsörrentek a karkötői, amik a fél karját eltakarták. A haját most is kiengedte, csak a feje búbjára tűzött egy türkizkék hajpántot, amin volt egy nagy, műanyag pillangó. Apró farmersortot viselt, és egy türkizkék ujjatlant, ami harmonizált a türkizkék flip-flop papucsával, a  türkizkék sminkjével és körmével, és a fülében lifegő türkizkék pillangókkal. Remek. Nem rózsaszín, hanem türkizkék Barbie-baba.

- Mit csinálunk ma? Úgy értem a szörf előtt.

A többiek összenéztek, aztán Ivan szólalt meg.

- Úgy gondoltuk, deszkázhatnánk egyet a pályán.

- Jaj, mindenképpen? Én nem szeretem a gördeszkát. Nem mehetnénk máshova?

- Tulajdonképpen mehetünk. Hova szeretnél? - engedett Ivan.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és kimentem a mosdóba. Meg tudtam volna őrülni. ”Richienek muszáj volt említenie a Yellowt? Most már ide is eljött, úgy látszik, sehol nem lehet nyugtom.- A strandon, a gondolataimban, az álmaimban, és még itt is zaklat! - Mit képzel magáról? Csak úgy betör ide, aztán elvárja, hogy hozzá alkalmazkodjunk, az legyen, amit ő akar?” Semmi kedvem nem volt vele tölteni a napomat, úgyhogy amikor visszamentem hozzájuk, úgy tettem, mintha anyu hívott volna, hogy menjek haza, mert elmegyünk meglátogatni az unokatesóimat.

Timi furcsa, kétségbeesett-sértődött pillantást vetett rám, de nem törődtem vele, elköszöntem tőlük, és hazamentem.

Otthon rendet raktam a szobámban, aztán kimentem a teraszra olvasni. Az utóbbi időben rémisztően lecsökkent az elfogyasztott regényeim száma, úgyhogy már ideje volt pótolnom egy kicsit. Kivittem egy nagy tál cseresznyét is, úgyhogy a meleget leszámítva tökéletesen éreztem magam.

Estefelé felhívtam Timit, hogy “hazaértünk”, ő pedig tíz perc múlva befutott, és megtörten terült el az ágyamon. Általában nem szoktam hazudni, de ez olyan helyzet volt, amiben muszáj volt.

- Ez valami borzasztó! Egész nap nyomta a dumáját, nem törődve azzal, hogy senki sem figyel rá, semmi nem volt neki jó, legszívesebben bevertem volna a képét. Komolyan mondom,

irigyellek!

- Én meg kezdem magam szerencsésnek érezni.

- Hát nem csodálom. Nem is tudom, Richie hogy bírja elviselni Miss Türkiz-t. Így neveztük el Ivannal.

“Úgy! Szóval Richie bírja. Ám legyen. Nem érdekel.” - gondoltam dacosan, és úgy döntöttem, mostantól lepereg rólam minden, ami ezzel kapcsolatos.

- Miss Türkiz! Ez jobb, mint a Türkiz-Barbie! - nevettem, és onnantól fogva jobbnál jobb gúnyneveket találtunk ki Timivel.

 Másnap, amikor beléptem a Yellow ajtaján, már öten ültek a boxunkban. Timi, Ivan és Pete az asztal egyik oldalán, Richie és Tiffany pedig a másikon. "Atyaég!  Most komolyan be kell ülnöm Barbie mellé?!"

Semmi kedvem nem volt hozzá, de végül bepréseltem magam az utolsó szabad helyre. Kezd egy kicsit szűkös lenni itt a hely...

 Tiffany odanyávogott nekem egy helót, de aztán csak tovább nyomta a showdert Richienek. Timi fáradtan rám tekintett, és a sóhajtásából egy sziát véltem kihallani. Kezdtem kétségbe esni. Ha Timi így elhagyja magát, mi lesz velem?

 Negyed óra múlva megkaptam a választ. Szinte már remegtem az elfojtott indulattól, legszívesebben kupánvágtam volna Tiffanyt hogy elcsendesítsem, pedig egyáltalán nem vagyok az a harcias típus. De ahogy láttam, a többiek is hasonló módon "szimpatizáltak" vele...

 Egyszer csak elhallgatott, elnézést kért, és kiment a mosdóba. Ártatlan szemekkel rám vicsorgott, hogy engedjem ki, de a száját ki sem nyitotta. A szememet forgatva felálltam, aztán amikor kikászálódott, újra lezöttyentem az ülésre.

 Mikor eltűnt az ajtó mögött, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Timi rikácsolva méltatlankodott, Ivan mély hangon dörmögött, Pete a maga csendes módján tudatta a külvilággal a véleményét, én pedig hevesen gesztikulálva magyaráztam. Mindenki Richiere zúdította a dühét, ő pedig eleinte némán tűrte, de aztán az asztalra csapott és kifakadt.

- Maradjatok már csendben! Nem bírnátok békén hagyni?

- Nem! Minek hoztad a nyakunkra ezt a libát? - ripakodott rá Timi.

- Nem lehet tőle semmit sem csinálni! - mondta Ivan.

- Folyton nyafog! - kiabáltam.

- Semmi sem jó neki, amit mi akarunk! - szólalt fel Pete.

  Olyan parázs vita alakult ki köztünk, amit még nem tapasztaltam, amióta ismerem őket. Az egész kávéház minket bámult, de mi nem zavartattuk magunkat, tovább tekertük a hangerőt. Aztán egyszer csak néma csend lett, majd normális hangerőn kezdtünk csevegni, mintha mi sem történt volna, ugyanis kinyílt a WC ajtó.