8. fejezet - Düh

Úristen, te jó ég, már megint rengeteg ideig nem raktam újat, ne haragudjatok! Egyszerűen el vagyok havazva, ráadásul amikor megírtam és felakartam tenni, rájöttem, hogy hiányzik belőle valami, ezért átírtam az egészet. :(

Egy bűnbánatos Jen :P

- Képzeljétek, szörfözni tanítom Tiffanyt! Tegnap volt az első óránk, és tök jól haladunk. Ma lesz a következő, remélem olyan lesz, mint a tegnapi!

Magamban fortyogva hallgattam Richie áradozását a Barbie-babájáról, akit úgy látszik, Tiffanynak hívnak. A többieket láthatóan felvillanyozta a hír, de én mogorva arccal tovább játszottam a sótartóval, mintha semmit sem hallottam volna. Szokásunkhoz híven a Yellowban találkoztunk, bár ez egyszer semmi kedvem nem volt felkelni az ágyból, és eljönni.

- Mi a baj, Jenny?

- Semmi.

- Na, látom rajtad, hogy valami nem stimmel. Ugye nem haragszol, hogy tegnap CD-t vettünk? - nyaggatott Timi.

- Dehogyis.

- Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet?

Motyogtam valami olyasmit, hogy fáj a hasam, de a többiek továbbra is kételkedve néztek rám. Ekkor Richie hirtelen felugrott (hallottam becsapódni az ajtót), úgyhogy megnyugodva fújtam ki a levegőt, hogy végre elterelődik rólam a figyelem, de amikor meghallottam az érkező hangját, fellobbant bennem az utálat.

- Jaj, sziasztok, ti vagytok Richie barátai? Mesélte, hogy itt szoktatok lógni, úgyhogy gondoltam benézek. Tiffany vagyok!

Leült Richie mellé, és mindenféléről csacsogott, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen közel van Richiehez, szinte beleül az ölébe.

Beszéd közben hevesen gesztikulált, minden mozdulatára idegtépően megcsörrentek a karkötői, amik a fél karját eltakarták. A haját most is kiengedte, csak a feje búbjára tűzött egy türkizkék hajpántot, amin volt egy nagy, műanyag pillangó. Apró farmersortot viselt, és egy türkizkék ujjatlant, ami harmonizált a türkizkék flip-flop papucsával, a  türkizkék sminkjével és körmével, és a fülében lifegő türkizkék pillangókkal. Remek. Nem rózsaszín, hanem türkizkék Barbie-baba.

- Mit csinálunk ma? Úgy értem a szörf előtt.

A többiek összenéztek, aztán Ivan szólalt meg.

- Úgy gondoltuk, deszkázhatnánk egyet a pályán.

- Jaj, mindenképpen? Én nem szeretem a gördeszkát. Nem mehetnénk máshova?

- Tulajdonképpen mehetünk. Hova szeretnél? - engedett Ivan.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és kimentem a mosdóba. Meg tudtam volna őrülni. ”Richienek muszáj volt említenie a Yellowt? Most már ide is eljött, úgy látszik, sehol nem lehet nyugtom.- A strandon, a gondolataimban, az álmaimban, és még itt is zaklat! - Mit képzel magáról? Csak úgy betör ide, aztán elvárja, hogy hozzá alkalmazkodjunk, az legyen, amit ő akar?” Semmi kedvem nem volt vele tölteni a napomat, úgyhogy amikor visszamentem hozzájuk, úgy tettem, mintha anyu hívott volna, hogy menjek haza, mert elmegyünk meglátogatni az unokatesóimat.

Timi furcsa, kétségbeesett-sértődött pillantást vetett rám, de nem törődtem vele, elköszöntem tőlük, és hazamentem.

Otthon rendet raktam a szobámban, aztán kimentem a teraszra olvasni. Az utóbbi időben rémisztően lecsökkent az elfogyasztott regényeim száma, úgyhogy már ideje volt pótolnom egy kicsit. Kivittem egy nagy tál cseresznyét is, úgyhogy a meleget leszámítva tökéletesen éreztem magam.

Estefelé felhívtam Timit, hogy “hazaértünk”, ő pedig tíz perc múlva befutott, és megtörten terült el az ágyamon. Általában nem szoktam hazudni, de ez olyan helyzet volt, amiben muszáj volt.

- Ez valami borzasztó! Egész nap nyomta a dumáját, nem törődve azzal, hogy senki sem figyel rá, semmi nem volt neki jó, legszívesebben bevertem volna a képét. Komolyan mondom,

irigyellek!

- Én meg kezdem magam szerencsésnek érezni.

- Hát nem csodálom. Nem is tudom, Richie hogy bírja elviselni Miss Türkiz-t. Így neveztük el Ivannal.

“Úgy! Szóval Richie bírja. Ám legyen. Nem érdekel.” - gondoltam dacosan, és úgy döntöttem, mostantól lepereg rólam minden, ami ezzel kapcsolatos.

- Miss Türkiz! Ez jobb, mint a Türkiz-Barbie! - nevettem, és onnantól fogva jobbnál jobb gúnyneveket találtunk ki Timivel.

 Másnap, amikor beléptem a Yellow ajtaján, már öten ültek a boxunkban. Timi, Ivan és Pete az asztal egyik oldalán, Richie és Tiffany pedig a másikon. "Atyaég!  Most komolyan be kell ülnöm Barbie mellé?!"

Semmi kedvem nem volt hozzá, de végül bepréseltem magam az utolsó szabad helyre. Kezd egy kicsit szűkös lenni itt a hely...

 Tiffany odanyávogott nekem egy helót, de aztán csak tovább nyomta a showdert Richienek. Timi fáradtan rám tekintett, és a sóhajtásából egy sziát véltem kihallani. Kezdtem kétségbe esni. Ha Timi így elhagyja magát, mi lesz velem?

 Negyed óra múlva megkaptam a választ. Szinte már remegtem az elfojtott indulattól, legszívesebben kupánvágtam volna Tiffanyt hogy elcsendesítsem, pedig egyáltalán nem vagyok az a harcias típus. De ahogy láttam, a többiek is hasonló módon "szimpatizáltak" vele...

 Egyszer csak elhallgatott, elnézést kért, és kiment a mosdóba. Ártatlan szemekkel rám vicsorgott, hogy engedjem ki, de a száját ki sem nyitotta. A szememet forgatva felálltam, aztán amikor kikászálódott, újra lezöttyentem az ülésre.

 Mikor eltűnt az ajtó mögött, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Timi rikácsolva méltatlankodott, Ivan mély hangon dörmögött, Pete a maga csendes módján tudatta a külvilággal a véleményét, én pedig hevesen gesztikulálva magyaráztam. Mindenki Richiere zúdította a dühét, ő pedig eleinte némán tűrte, de aztán az asztalra csapott és kifakadt.

- Maradjatok már csendben! Nem bírnátok békén hagyni?

- Nem! Minek hoztad a nyakunkra ezt a libát? - ripakodott rá Timi.

- Nem lehet tőle semmit sem csinálni! - mondta Ivan.

- Folyton nyafog! - kiabáltam.

- Semmi sem jó neki, amit mi akarunk! - szólalt fel Pete.

  Olyan parázs vita alakult ki köztünk, amit még nem tapasztaltam, amióta ismerem őket. Az egész kávéház minket bámult, de mi nem zavartattuk magunkat, tovább tekertük a hangerőt. Aztán egyszer csak néma csend lett, majd normális hangerőn kezdtünk csevegni, mintha mi sem történt volna, ugyanis kinyílt a WC ajtó.