Sziasztok!
Hoztam a hatodik részt, remélem tetszik! Igyekszem minél többet írni, hogy behozzam a lemaradást. :)
A véleményeknek nagyon örülnék!! :D
Jenny
A sikolyom után maradt csendben némán meredtünk egymásra, de aztán tett felém egy tétova lépést.
- Ssss... Nyugodj meg! Én vagyok az! - suttogta.
- Richie? Jaj Richie, annyira megijedtem... - borultam a vállára. Még mindig a sokk hatása alatt álltam, de a megkönnyebüléstől csorogni kezdtek a könnyeim.
- Semmi baj, már minden rendben - csitítgatott és megsimította a rázkódó vállamat.
- Úgy örülök hogy itt vagy - mondtam remegő hangon, és lehunytam a szememet, de a könnycseppek továbbra is peregtek a szempilláim alól.
- Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod. Bár, érkezhettem volna korábban is... - mondta halkan. Annyira jólesett a hangja! A félelem elült bennem, de hirtelen kipattantak a szemeim.
- A másik kettő hol van?
- A földön.
- Hála az égnek. Hogy csináltad?
- Nem fontos. De te jól vagy? - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Igen, azt hiszem - motyogtam. - Miért mentetek el? - kérdeztem.
- Azt hittük, Jessel mész.
- Akkor hogyhogy visszajöttél?
- Megláttam egyedül beszállni egy taxiba. Mi is éppen akkor kaptunk el egyet, úgyhogy mondtam a többieknek, menjenek nyugodtan haza, én még körülnézek egy kicsit.
- Köszönöm - nyomtam egy puszit az arcára, aztán újra átöleltem. Az ölelése megnyugtatott, de a szívverésem ahelyett, hogy lelassult volna, csak még hevesebb lett. A közelségétől remegni kezdett a gyomrom, és bizsergés futott végig a gerincemen. “Mi ez már megint?” - gondoltam, de nem volt időm többet foglalkozni vele. Viszonozta az ölelést, de aztán hirtelen megfeszült.
- Mi az? - suttogtam.
- Gyerünk innen! - súgta vissza feszülten, kibontakozott az ölelésből és megragadva a kezem maga után húzott.
- Mi történt? - próbáltam lépést tartani vele, mert egyre gyorsabban haladt.
- Megmozdult az egyik. Nem hinném, hogy lenne esélyem ellenük. A meglepetés erejét elvesztettem, úgyhogy nekünk annyi lenne.
- Jaj ne! - ziháltam kétségbeesetten. Őszintén elegem volt már az izgalmakból és abból a férfiból végképp.
Próbáltunk minél halkabban haladni, de amikor zörgést hallottunk magunk mögül, rohanni kezdtünk. A levegőt kapkodva futottunk be az erdőbe, megpróbálva az út közelében maradni, hogy ne tévedjünk el. Végül, amikor már nem bírtuk tovább, megálltunk, és mivel a saját lihegésünkön kívül semmit nem hallottunk, Richie hívott egy taxit. Kimentünk az út mellé és feszülten várakoztunk. A percek óráknak tűntek a sötétben, miközben attól rettegtem, hogy újra
felbukkan az a férfi. Richie is nyugtalannak tűnt, dühösen szorította össze az állkapcsát, majd lazította el, újra meg újra, míg végül nem bírtam tovább a vibráló levegőt és a saját idegességemet.
- Anyuék tudnak erről?
- Nem hiszem. A többiek szerintem nem szóltak nekik, és én sem.
- És tudniuk kell róla?
- Nem tudom. Ahogy gondolod.
- Hát, szerintem csak feleslegesen izgatnák magukat. Végül is nem történt semmi. Hála neked - mosolyogtam rá.
- Azért ne tégy úgy, mintha szuperhős lennék! Csak jókor voltam jó helyen. Ráadásul majdnem elkéstem.
- Ne legyél már ilyen! Még a végén magadat fogod hibáztatni. Pedig a hibás én vagyok. Feltölthettem volna azt a hülye mobilt. És különben is. Nem késtél el. Túlélem ezt a pár horzsolást... - vizsgáltam meg a kezem.
- Tényleg, a kezed! Mutasd! - ragadta meg a karom feldúltan, hogy szemügyre vehesse a “sérüléseimet”.
- Au! - szisszentem fel, mert a hirtelen nyomás váratlanul ért.
- Jaj, ne haragudj, csak annyira dühös vagyok azokra a szemetekre! - lazított a szorításán.
- Oké, én is, de hagyjuk ezt a témát, jó? Vége van. Nem is akarok rágondolni - borzongtam meg.
- Meghiszem azt - horkantott, és idegesen körülnézett. - Hol van már az a taxi?
Aztán visszaterelődött a figyelme a karomra, amit még mindig szorongatott. - Ezt nem kéne megmutatni orvosnak?
- Dehogyis! Voltak már sokkal komolyabb sérüléseim is - ráztam meg a fejem.
- Pedig elég durván néz ki…
- Ugyan már, csak néhány lila folt. Mondom, hogy túl fogom élni.
- Ha te mondod - engedett el beletörődően. Hagytam, hogy a karom visszahulljon az oldalam mellé, aztán a másik kezemmel fázósan dörzsölgetni kezdtem, mert hiába melegedtem ki a futásban, időközben újra fázni kezdtem.
- Most már… - dünnyögte Richie türelmetlenül, de ekkor lefékezett előttünk egy sárga kocsi. - Na, éppen ideje volt - nyitotta ki nekem az ajtót, majd ő is beült. A taxiban kellemes meleg volt, megnyugodva dőltem hátra.
Amikor kiszálltunk, hálásan öleltem át Richiet.
- Köszi még egyszer. És hagyd ezt abba! Tényleg te vagy a nap hőse - néztem félig komolyan, félig viccesen a szemébe.
- Oké, vettem - mosolyodott el. - De - emelte fel mókásan a mutatóujját - akkor igazán járna nekem egy póló, S betűvel az elején...
Felnevettem.
- Naná! Majd holnap hozok egyet - indultam befelé.
- Azt el is várom! Nem felejtem ám el, nehogy azt hidd! - nevetett ő is, aztán beléptem a házba.
- Hahó, megjöttem! - kiáltottam jókedvűen, mert biztos voltam benne, hogy a szüleim addig nem fekszenek le aludni, amíg haza nem érek. És igazam is lett.
- Szia kicsim! Milyen volt a koncert? - érdeklődött anyu, miközben kilépett a nappaliból, és megállt az előszobában.
- Hát, a zene annyira nem tetszett, de a buli jó volt. Csak ne lett volna annyi ember! - sóhajtottam. - De képzeld, találkoztam Jessel! Sok újdonságot nem mondott, szerintem New Yorkban nélkülem is zajlik az élet.
- Jess?
- Aha.
- Mit csinált itt? Hiszen annyira nem voltatok jóban...
- Nem is hozzám jött. Csak imádja ezt az együttest, mint úgy látszik, mindenki... rajtam kívül.
- Lehet, hogy van oka. Én is szeretem a zenéjüket... - jelent meg apu.
- Látod? Még apu is cserben hagy - néztem fájdalmasan anyura, aztán bementem a konyhába. Miután megmostam a kezemet, elővettem némi szendvics-alapanyagot, és az asztalhoz ülve nekiálltam az elkészítéséhez, ugyanis a sok izgalomtól alaposan megéheztem.
- Hogy bírsz ilyenkor enni? - nézett rám rosszallóan anyu. - Aztán majd nem érted, miért nem tudsz aludni.
- Jól van, na! Nem ettem vacsorát - haraptam bele a sonkás szendvicsembe, és jóízűen falatozni kezdtem. Anyu pár pillanatig némán figyelt, aztán nevetve megrázta a fejét és csatlakozott hozzám.
- Megéhezik tőled az ember. Úgy eszel, mint aki két napja nem kapott enni - mosolygott.
- Ugye, hogy finom? - mormogtam teli szájjal. Apu hitetlenkedve figyelt minket.
- Elképesztőek vagytok. Most már nekem is meg kell kóstolnom...
Amikor befejeztük, és én már a kakaómat iszogattam, anyu váratlanul nekem szegezte a kérdést:
- Nem hívod át valamikor a barátaidat? Már itt vagyunk három hete, és még nem is láttuk őket.
- Hát,oké. Majd áthívom őket egyszer. De Timit már láttátok!
- Igen, őt láttuk, de a többiekre gondoltam.
- Jó, beszélek velük. Viszont most megyek aludni - ásítottam, és felmentem a szobámba.
Amikor lekapcsoltam a villanyt, újra felébredt bennem a félelem emléke, hiába voltam anyuék mellett olyan nyugodt. Hosszú ideig álmatlanul forgolódtam, de álmomban sem leltem nyugtot: a tudatalattim szörnyű képekkel bombázott. Azt álmodtam, hogy tehetetlenül nézem, amint Richie egy arctalan alakkal küzd. A lábam földbe gyökerezett, képtelen voltam megmozdulni, akármennyire küzdöttem is, hogy segíthessek neki. Végül, amikor a férfi a végzetes csapásra készült, felsikoltottam, és a következő pillanatban már újra az ágyamban találtam magam. A szívem összevissza vert, a hajam az arcomhoz tapadt, a lábam pedig belegabalyodott a takarómba, amit forgolódás közben magam alá gyűrtem. Amíg a légzésem csillapodott, kiszabadítottam magam a takarómból, majd - mivel iszonyatosan melegem volt - felálltam és kinyitottam az ablakot.
Féltem újra elaludni, de mihelyst magamra húztam a takarót, lecsukódott a szemem, és álomtalan álomba merültem.
***
- Jól vagy?
- Á, remekül. Csak rosszul aludtam - motyogtam.
- Azt nem csodálom. Nekem sem ez volt a legnyugodtabb éjjelem...
Richievel a Yellowban ültünk egymással szemben, és azon küszködtünk, hogy nyitva tudjuk tartani a szemünket.
A tegnapi rémálmom után csak pár órát aludtam, ami édeskevés volt ahhoz, hogy kipihenjem magam. Mikor reggel belenéztem a tükörbe, szabályosan megijedtem a saját tükörképemtől. Sápadt voltam, a szemem csak egy csík, a hajam pedig a szokásosnál is kócosabb volt. Hiába próbáltam egy kis sminkkel normális arcot varázsolnom magamra, a sötét karikákat nem tudtam eltüntetni a szemem alól.
Éppen egy ásítás próbáltam elnyomni, amikor megérkeztek a többiek. Timi, mint mindig, tele volt energiával, de még a fiúk is több aktivitás mutattak, mint mi.
- Na mi van? Kifogott rajtatok ez a kis éjszakázás? Hogy néztek már ki? Mint két vámpír...
- Jaj, Timi... - ásítottam újra.
- Nem tudnál most az egyszer egy kicsit kevésbé pörögni? - kérdezte Richie elcsigázottan.
- Nem! Tényleg, mi volt tegnap, miután eljöttünk?
Richie óvatosan rám pillantott, mire én alig észrevehetően megráztam a fejem.
- Semmi... Visszamentem, aztán megtaláltam Jennyt, aki minket keresett, és taxival hazajöttünk.
- Remek. Hogy tetszett a koncert? - fordult hozzám Timi.
- Nem is tudom. Még most sem bírom a zenéjüket.
- Á, lehetetlen vagy. Azt sem tudod, mi az a zene.
