14. fejezet - Viharok

Sziasztok!
Hosszú-hosszú idő után végre elkészültem ezzel a résszel is ;)
Öt komment után következő!
Jenny


 Sarkon fordultam, egy pillanatra Timi értetlen arcába néztem, aztán el akartam futni, de Timi megragadta a karom.
- Mi az? Mi történt?
- Semmi komoly! - zokogtam, aztán kiszabadítottam a karomat, és rohanni kezdtem, meg sem hallva Timi kiabálását. Hogy tehette ezt? Hát csak megjátszotta magát? Kihasznált? Én meg bedőltem neki... A könnyektől semmit sem láttam, csak futottam előre, vakon, a fájdalom elől menekülve. Hiszen még csak most került a helyére minden! Hogy fordulhat ki a sarkából az életem egyetlen pillanat alatt? Még csak most jött rendbe, egyből tönkre kell hogy menjen?
 Az ég dördült egyet, és leestek az első esőcseppek. Az aszfalton sötét foltok jelentek meg, egyre csak szaporodva, a ruhám kezdett átnedvesedni, de nem törődtem vele, nem érdekelt semmi más, csak hogy minél messzebb kerüljek Richietől. Alig kaptam levegőt, a mellkasom majd’ kiszakadt a helyéből, a szívem pedig újra és újra összerándult, amikor felidéztem a képet, ahogy Tiffany...
 Csak futottam és futottam; a házak lassan eltűntek mellőllem, csak a csapkodó szél és a zuhogó eső kísért továbbra is. Kiértem a tengerpartra, ahol a sötét hullámok dühösen háborogtak, tajtékozva nyaldosták a homokot, mintha rám akarnák vetni magukat.
 Megpróbáltam kizárni a fejemből az érzelmeket, amik a lelkemben tomboltak. Az izmaimra koncentráltam, ahogy megfeszültek majd elernyedtek, rugalmasan és fáradtság nélkül. Éreztem az erőt a lábaimban, ami vitt előre, a szívem gyors dobogását és ahogy a levegő a tüdőmbe áramlott...

 Beértem az erdőbe, egy darabig egyenesen haladtam, aztán élesen balra kanyarodtam és ráfordultam egy vékony ösvényre. A cipőm beleragadt a sárba, minden erőmet össze kellett szednem, hogy tartsam a tempót, de hamarosan fáradni kezdtem. Letértem az ösvényről, be a fák közé, ahol legalább a falevelek befedték a sarat. Itt viszont az ágak és a bokrok zavartak, beleakdtak a pólómba, végigkaristolták a bőrömet, és minduntalan hasra akartam vágódni. Egyszer sikerült is, leroskadtam a földre és ott is maradtam. Hangosan kapkodtam a levegőt, a fejemet hátrahajtva lihegtem, az eső az arcomba hullott a fák leveleiről, elmosva a könnyeimet. Villámlott, majd egy másodperc múlva dördült az ég. Basszus! A villám valahol nem messze csapott le, én meg felpattantam és újra rohanni kezdtem, most már attól félve, hogy rám zuhan egy ág...
 A vihar nem akart elcsitulni, egyre gyakrabban villámlott, én pedig a kiutat kerestem az erdőből, hullafáradtan tévelyegtem összevissza, de a pánik és az adrenalin hajtott előre. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csak ki akartam jutni innen. Végre valami világosság kezdett derengeni előttem, úgyhogy az utolsó erőmmel arra mentem. Találtam egy utat, ami egyre keskenyedett, ahogy kifelé haladt az erdőből, és hirtelen elöntött a déja vu. Mintha már jártam volna ezen a helyen... Aztán beugrott. Hiszen itt van a kis sziget, amit még Richie mutatott nekem! Pár perc múlva kirontottam a partra, majd összeroskadtam. Egész testemben remegtem, egyszerre rázott a jeges hideg, a fáradtság és a zokogás. Sírtam, mert elárultak, sírtam, mert kihasználtak, sírtam, mert ilyen nagyot még senkiben sem csalódtam, sírtam, mert féltem, sírtam, mert eltévedtem... és sírtam, mert az életem újra apró szilánkokra törött.
 A lábamat felhúztam a mellkasomhoz, aztán átkulcsoltam a kezemmel a térdemet. Majd’ megfagytam, a farmerom és a pólóm a bőrömhöz tapadt, a cipőm tocsogott a víztől, a hajam pedig vizesen lógott a hátamra. A homlokomat a térdemre hajtottam és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Richie... Miért tette ezt? Miért vert át? Vagy ezt egész egyszerűen megcsalásnak kéne neveznem? De hiszen nem jártunk egy hete sem! Eszembe jutott az első csókunk, fent a felhők között, abban az apró kosárban... Mindössze három napja történt. Hát nem jelentett neki semmit? De akkor miért csinálta? Csak egy trófea vagyok neki, egy díj, amit felakaszthat a szobája falára? Csak egy nyeremény, amivel eldicsekedhet a barátainak?
 De olyan őszintének tűnt... A csókjai, az ölelése, a mosolya... Ahogy rám nézett, a tekintete, amikor meglátott, vagy ha valami hülyeséget csináltam... Ahogy tegnap szörföztünk, ahogy ma reggel, félmeztelenül, kócosan üdvözölt az ajtóban, alig állva a lábán... Nem lehet, hogy hazudott! Ennyire jó színész volna?
 Nem akartam elhinni, de a bizonyítékot a saját szememmel láttam, nem tagadhattam le azt, ami történt. Az eső lassan elállt, a zivatar továbbvonult, de a lelkemben továbbra is vihar tombolt. A nap kikandikált a felhők mögül, körbevett, mintha meg szeretne vigasztalni, mire én rettenetes dühbe gurultam. Felpattantam, megpróbálva lerázni magamról a napsugarakat.
- Engem te csak ne vigasztalj! Lehet, hogy a te felhőid elmentek, de az enyéim még itt vannak! Mert visszajöttek! És mindig vissza is fognak!
 Elhallgattam. Nekem miért nem sikerül legyőznöm őket?
- Jenny! - a szél egy hangot hozott a távolból. Mintha Richié lenne az... Biztosan megőrültem. Az előbb még a Nappal ordibáltam, most meg hangokat hallok. Mi lesz ebből?
- Jenny? Itt vagy? Hahó! - A hang egyre erősödött. - Van itt valaki?
 A nád suhogott, aztán Richiet már közvetlen közelről hallottam.
- Jenny! Hála az égnek. Nem esett bajod?
 Hogy nem esett-e bajom? Ugyan, csak belülről szakítottad szét a mellkasom...
- A barátnődet hol hagytad? - kérdeztem keserűen.
-  Nem sokkal a Yellow előtt.. amikor a kutyája miatt elfutott. És már elég régóta keresem ahhoz, hogy megtaláljam!
- Mégis mit képzelsz magadról? Eljátszod nekem a hős Rómeót, majd smárolsz egy kicsit Barbie-val, aztán meg van képed idejönni? Egyáltalán minek jöttél ide? Még nem járt le a stopper? Méred, hogy mennyi ideig tudsz hülyíteni egy csajt, mielőtt lebuknál? Gondolom, túl rövid volt ez a pár nap az előző hódításodhoz képest, így meg akarod hosszabítani egy kicsit. Sebaj, én csak egy rongy vagyok dobj is félre, mihelyst megjelenik a színen Tiffany! Eltűröm ám, nem kerül semmibe, nem fáj, tényleg! Remélem, azért a célod elérted... Legalább most már tudom, miért nem akartad elmondani a többieknek...  
 Újra folyni kezdtem a könnyeim, a lendületem elveszett. Richie eleinte megbántottan meredt rám, de aztán a sértettség átváltozott fájdalommá.
- Jenny, én... Félreérted. Nem úgy volt, ahogy gondolod, nem...
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Most jön a “nem az volt aminek látszott” duma, mi? De ez mégis mi volt, ha nem egy csók? A saját szememmel láttam! Ne akard nekem bemesélni, hogy Ivant láttam!
- Ki mondta, hogy Ivan volt az? Én csak annyit akarok mondani...
- Nem. Ér - de - kel! Hallod? Fogd már fel! Végeztünk! Nem fogok...
- Csak hallgass meg! Tiffany...
- Tök mindegy, mivel magyarázod! Megcsókoltad és kész. Ennyi!
 Lendületesen megráztam a fejem, mire a hajamból víz záporozott a már amúgy is csurom vizes pólójára. Nagy léptekkel elhúztam mellette, és kitértem az utánam nyúló keze elől.
- Jenny! Ne menj már el! Ezt meg kell beszélnünk! Nem lehet így vége, egyszerűen nem... - a hangja elcsuklott, de én csak meneteltem tovább, ő pedig utánam.
- Figyelj rám! Ez az egész... Nem akartam. Nem én...
- Akkor ki? A nem létező ikertestvéred?
- Nem! Én simán csak bementem a Yellowba, aztán...
- Mese, mese, mese! Tudod, kit érdekel!
- Maradj már csendben egy percre! Éppen azt akarom elmondani...
 Teljesítettem a kérését. Befogtam a számat, de egyúttal a fülemet is. Tisztában voltam vele, hogy gyerekesen viselkedek, de vissza akartam vágni. Csak tompa  zúgást hallottam, ahogyan beszélt, de az egyre hangosodott, úgyhogy gyanítottam, elkezdett kiabálni. Már-már elnevettem magam, eléggé kárörvendően, de hirtelen eltűnt a fülemről a kezem, elvesztettem az egyensúlyomat és betört az agyamba Richie dobhártyaszaggató ordítása.
-...GYELJ RÁM!!
 Hátraestem, nekiütköztem a mellkasának mire ő is megtántorodott, majd mind a ketten elterültünk a földön. Richie fájdalmasan felnyögött alattam, de még mindig a csuklómat szorongatta, úgyhogy hiába próbálkoztam, nem sikerült felhúznom magam ülő helyzetbe.
- Engedj el!
- Nem, ameddig meg nem hallgatsz.
 Elkezdtem rángatni a kezem, majd csavargatni, de semmit nem használt. Egyre hevesebben vergődtem, míg végül sikerült félig-meddig hasra fordulnom. Elég kényelmetlen volt, a bal kezem beszorult a rekeszizmom alá, belém szorítva a levegőt, a jobb pedig hátracsavarodott a hátam mögé. Szemben találtam magam Richievel, és gyorsan felrántottam a fejemet, hogy minél távolabb legyek tőle, ám ő elmosolyodott és lecsapott az ajkaimra. Erre nem számítottam, tiltakozni sem volt időm, így automatikusan viszonoztam a csókját. Elfelejtettem, hogy miért vagyok rá dühös, sőt azt is, hogy egyáltalán dühös vagyok rá, de amikor elengedte a kezem, hogy a hajamba túrjon, azonnal eszembe jutott. Oldalra gördültem, aztán felpattantam.
- Normális vagy? Mindjárt elhányom magam! - Szédületes, hogy ma már másodszorra mondtam ugyanezt. Kár, hogy a hangulatom cseppet sem volt ugyanolyan. - Mégis hogy képelted ezt? Megcsókolsz engem, aztán egy kicsit Tiffanyt, majd megint engem? Kár, hogy Timit még nem smároltad le! Vagy rosszul tudom?
- Állítsd már le magad, kérlek szépen. Ha csak egyetlen egy percre rám figyelnél, el tudnám mondani, mi történt igazából. Bementem a Yellowba, leültem a többiekhez és próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de ez elég nehéz volt, mivel csak rajtad járt az agyam. Aztán bejött Tiffany, és...
 Miközben beszélt, magamban számoltam, és amikor elértem a hatvanhoz, sarkon fordultam és becsörtettem a fák közé.
- Most mit csinálsz?! - kiáltott utánam.
- Rád figyeltem egy percig. Ez letelt.
- Ez nem volt egy perc!
- Gyorsan számolok.
- Attól még nem telnek gyorsabban a másodpercek!
- Szerinted érdekel?
- Mondjuk, igen! Ugyanis tudtommal halálra vagy sértődve! De milyen jogon nem hallgatsz meg? Honnan tudod, hogy nem az igazat fogom mondani?
 Nem válaszoltam.
- A francba már! Egyszerűen nem hiszem el. Mit tettem már megint? Miért...? - Úgy tűnt, már csak saját magának beszél. Némán vágtunk át az erdőn, majd a városon, ameddig haza nem értünk. Felmentem a lépcsőn, de jött utánam, a léptei minden lépcsőfokon nagyot dobbantak. Elővettem a kulcsomat.
- Figyelj, Jenny! Miért csinálod ezt? Miért akarsz még több félreértést és vitát? Még nem volt elég?
 Bedugtam a kulcsot a zárba.
- Jó, oké. Én már milliárdszor megpróbáltam elmondani, hogy ami a kávézóban történt, az nem azt jelenti...
- Te figyelj rám most. Fejezd be ezt a szánalmas próbálkozást, mert nem érsz el vele semmit.
 Kinyitottam az ajtót és beléptem a házba, Richie azonban elkapta az ajtót.
- Kérlek Jen. Csak engedj be, és elmagyarázok mindent.
 Belenéztem a szemébe, dühösen, hátha végre felfogja, elegem van belőle, de ahogy hosszú pillanatokig összekapcsolódott a tekintetünk, a dühöm lassan olvadni kezdett. Szomorúan nézett rám, őszintén, tele elkeseredettséggel. Felsóhajtottam. Elengedtem a kilincset és bementem a házba. Megkönnyebbülten sóhajtott.
- Csak szolgáld ki magad. Én elmegyek fürdeni - vetettem oda, és elindultam felfelé a lépcsőn.
- Ne csináld már! - ragadta meg a karom. - Mit akarsz, mit tegyek?
- Mondjuk, engedd el a kezemet. Szeretnék letusolni mielőtt megfázok. Méghozzá egyedül, ha megoldható. A konyha ott van balra - néztem a szemébe újra.
 Mély levegőt vett, majd kifújta.
- Rendben. Itt megvárlak.