13. fejezet - Meglepetés... vagy mégsem?

 Izgatottan nyomtam a csengőt Richiék kapuján, mire egy álmos arc jelent meg az ajtóban.

- Hát te? - dünnyögte, miközben kitárta az ajtót, és behátrált az előszobába.

 Úgy nézett ki mint egy alvajáró. Ott állt egy szál alsógatyában, a haja összevissza, kócosan meredezett, alig bírta nyitvatartani a szemét, az arca pedig még gyűrött volt a párnájától. - Hány óra van? - kérdezte ásítva.

- Fél tíz. Nem gondolod, hogy már ideje lenne felébredni?

- Ümm, nem. Te miért jöttél ilyen korán? És hogyhogy ide?

- Miért-miért... Nem emlékszel? Ma mondjuk meg a többieknek, hogy kibékültünk!

- Aha... Tényleg. - Elindult a ház belseje felé, én pedig követtem, hogy megpróbáljam ”Éber” - üzemmódba kapcsolni.

- Ennyi?

- Bocs, de eltart egy ideig, amíg felébredek. Nem aludhatnék még egy kicsit? - kérdezte, miközben belépett egy szobába, ami minden bizonnyal a sajátja volt, és lazán arébb dobta a takaróját.

- Nem.

- Oké, akkor várj meg itt.

 Elment valahová, én meg addig szemügyre vettem a szobáját. Egyszerű, fehér falak, parketta, egy sötétkék szőnyeg, középen az ablakok alatt egy nagy franciaágy barna-kék takaróval és párnákkal. Az ágy mögött egy fa íróasztal állt, rajta mindenféle cuccok hevertek rendetlenül, a polcokon cédék, DVD-k, néhány könyv... és mindenhol, de mindenhol deszkás cuccok. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor: Richie. A szobája pontosan olyan volt mint ő, rendetlen, de mégis tökéletes. Eltűnődtem, vajon az én szobám is tükrözi-e a személyiségemet... Kinéztem az ablakon. Simán rá lehetett látni a kertünkre, amit csak egy kerítés választott el az övükétől. Kár, hogy az én szobám nem a kertre néz...

- Visszatértem - mondta Richie a hátam mögött, immár éber hangon. Megperdültem a tengelyem körül. Farmerban és pólóban állt, a haja megfésülve, a szeme éber és szikrázóan kék.

- Üdv az élők között - mosolyodtam el. Közelebb lépett, arcomat a kezébe fogta és megcsókolt.

- Nem is tudom, mi ütött belém az előbb... - mormogta, amikor elhúzódtunk egymástól.

- Hát én sem. De gyere, még elkésünk! - figyelmeztettem.

- Honnan? Hiszen mi vagyunk a meglepetés.

- Akkor is. Még gyanakodni fognak.

- Hát jó - mondta, de azért újra megcsókolt.

- Hé! - toltam el magamtól nevetve. - Erre most nincs időnk.

- Ha te mondod...

 Kimentünk az előszobába, ahol eszeveszetten keresgélni kezdte a kulcsát. - Hova a fenébe rakhattam, hova a fenébe rakhattam? - ismételgette. Én meg csak álltam az ajtóban, és kuncogva figyeltem a bénázását. Felforgatta az újságokat, az esernyőket, végigtapogatta a polc tetejét, végül pedig hasra vágta magát, és a szekrény alatt kutatott.

- Öhm, Richie? - kérdeztem, megpróbálva minél ártatlanabb hangot megütni.

- Igen?

- Véletlenségből nem ezt keresed? - emeltem fel egy kulcscsomót a fogasról. Felkapta a fejét, aztán felpattant. - De, pont ezt kerestem - mondta, és kikapta a kezemből. - Már indulhatunk is.

  Kitessékelt az ajtón, majd követett, és a kulcssal bezárt.  Aztán fennhangon szavalni kezdett: -Ne terhelje hát vállunkat késlekedés vádja! Előre, barátom, többé semmi nem tartóztathat fel bennünket!

 Kitört belőlem a röhögés.

- Te nem vagy normális, az holtbiztos.

- Ugyan ki akarna normális lenni? Hiszen abban semmi érdekfeszítő nem leledzik.

- Te már csak tudod.

- Kétségbe mered vonni feljebbvalóságomat, bitang?

- Jaj, hagyd már abba! Annyira természetellenesek ezek a szavak a szádból.

- Hogyan? Szóhasználatom nem nyeri el tetszés...

- Nem! - vágtam a szavába, és a csuklójánál fogva megállítottam.

- Mit merészelsz? Vedd le rólam a kezed, te mocskos...

 Ezúttal én állítottam meg a szóáradatot egy csókkal. Belekapaszkodtam a nyakába, lábujjhegyre álltam és betapasztottam a száját a sajátommal.

- Hé, én úgy tudtam, sietünk - vigyorgott, amikor szóhoz jutott.

- Sietünk is. Csak ezt már nem lehet kibírni.

- Mily gondolatok rejlenek rózsás arcod mögött?

- Nem is rózsás!

 Finoman belecsípett az arcomba, mire felvisítottam.

- Most már az - vigyorgott ördögien. Legalábbis számomra úgy tűnt.

- Ja, a dühtől - vágtam vissza. - Minek is neveztél az előbb? Mocskos...?

- Tündér.

- Mocskos tündér?! Ez meg miféle szókapcsolat?

- Fogalmam sincs. De gyere, nem késlekedhetünk tovább! Már közel a cél.

- Ha nem hagyod abba... - sziszegtem vészjóslóan.

- Oké-oké, befejeztem. De tényleg mindjárt odaérünk. Harcra fel, győzni kell!

 Vetettem rá egy lapos oldalpillantást. - Meg főleg.

- Na, tegyünk úgy, mintha jóban lennénk, tündérkém.

 Felnevettem. - Ezt tettetni kell, hercegem?

- Neked talán igen, édes kis tünci-bogárkám!

- Vöee, fúj, mindjárt elhányom magam - vihogtam.

- Szegény kis nyuszifülem, rosszul érzed magad?

- Oké, elég lesz, mert tényleg hányni fogok a nagy leleplezés előtt.

 Hirtelen megzizzentek  a levelek a mellettünk álló bokron.

- Hé, mi volt ez? - kiáltottam fel.

- Micsoda? - értetlenkedett Richie.

- Hát ez a zaj.

- Én nem hallottam semmit.

- Lehet csak képzelődtem - motyogtam, de az előbb még megesküdtem volna, hogy egy szőke hajzuhatagot láttam megvillanni a levelek mögött...

 Megcsörrent a mobilom.

- Halló?

- Szia, Jenny, hol vagy most?

- Szia Timi, mindjárt odaérek a Yellowhoz, nem ér rá...

- Nem, azonnal gyere haza!

- De miért?

- Nem vagyok benne biztos, de mintha Lucy-t láttam volna elfutni az utcánkban.

- Mi? Lucyt? De hát az képtelenség!

- Miért lenne képtelenség? Azonnal indíts hazafelé! Én is odamegyek.

- Hát jó. Sietek.

 Letettem a telefont, aztán Richienek kezdtem hadarni. A szemem előtt borzalmas képek peregtek, ahogy a kutyám élettelenül fekszik az úttesten...

- Bocsi, ne haragudj, muszáj hazamennem, Timi ott vár, azt mondja Lucy elszökött... Majd holnap elmondjuk a többieknek, oké?

- Ne segítsek?

- Ne, ne, akkor azzal menne az idő, hogy Timinek magyarázzuk, miről is van szó, ráadásul vége a nagy leleplezés-akciónak. Menj csak be a Yellowba, és tégy úgy, mintha nem tudnál semmiről, oké? Megeleszünk Timivel.

- Ha biztos vagy benne...

- Igen, biztos vagyok, de most rohannom kell! - nyomtam egy gyors csókot a szájára, aztán még futtomban visszakiáltottam: - Szia!

 Lélekszakadva rohantam hazafelé, aztán a kapu előtt lefékeztem, mert majdnem beleütköztem Timibe.

- Nincs itt - közölte.

- Hát azt meg honnan tudod?

- Nyitva volt a kapu és bementem - mutatott az ajtóra, ami valóban nem volt bezárva.

- Basszus! Nem zártam be - csaptam a homlokomra. - Hogy lehetek ilyen hülye?

- Azt nem tudom, de nincs időnk ezen rágódni. Elhoztam a pórázt. - Megragadta a karom, és ráncigálni kezdett a saját házuk felé. - Arra felé láttam - mondta, és futólépésben befordultunk  sarkon.

 Sehol semmi. Végigfutottunk az utcán, aztán egy kereszteződésnél jobbra-balra kapkodtuk a fejünket.

- Ott van! - kiáltottam fel, mert jobb oldalon megláttam egy apró, aranyszínű foltot bóklászni. Követtük, de amikor a közelébe értünk, ő is begyorsított.

- A francba! Állj meg - szóltam Timire, mire ő értetlenül megállt.

- Most mi van?

- Egy kutyát nem jó ötlet futva követni, mert ő is futni kezd!

- Hanem mit csináljunk? Várjunk, amíg elüti egy autó?

- Nem. - Megrázkódtam már a gondolattól is.

- Csak simán sétálunk - lehetőleg nem csigatempóban - és... fogalmam sincs. Hivogatjuk. Vagy bekerítjük. Mit tudom én! Csak odajön hozzám, hiszen ismer! - akadtam ki.

- Jó, nyugi. Nézd, már meg is állt.

 Látszólag nyugodtan közelítettük meg, miközben ő a füvet szagolgatta, és már majdnem elértük, amikor felkapta a fejét, és futásnak eredt.

- Lucy! - üvöltöttem. - Lucy, gyere ide!

- Á, nem fog idejönni - lihegte Timi, miközben újra nekiindultunk. - Meglátott egy macskát.

 Nem törődtem vele, továbbra is torkom szakadtából kiabáltam. - Lucy! Lucy! Lucy! Gyere már ide! Mondom gyere ide! Nem hallod?

- Mindenki minket bámul - jegyezte meg Timi, mintegy mellékesen.

- Mintha ez téged zavart volna valaha is. Luuucy!!

- Hagyd már abba! Megsüketülök tőled.

- Lu-u-cy-y!!

 Timi felsóhajtott.

- Mostanában kicsit sokat sóhajtozol, nem? - kérdeztem.

- Hát igen. Már én sem vagyok az igazi... Most hová lett?

- Nem tudom.

- Nem lehet, hogy bement valamelyik kertbe?

- De. Ott is van!

 Becsúsztunk a kanyarban, aztán nagy nehezen lefékeztünk a kavicsos úton. Lucy egy fa alatt állt, és ugatott, mint a veszedelem. Gyorsan odasiettem hozzá, és a nyakörvére kapcsoltam a pórázt. - Lucy! Nem szégyelled magad? Rossz kutya! - A kezemet csípőre tettem, és próbáltam minél dühösebben nézni. Bánatosan bámult rám. - Nem! Nem hatódok meg! Ilyet soha többé ne csinálj! Rossz kutya vagy.

 A macska gúnyosan nyávogva leugrott a fáról és elfutott, mire Lucy majdnem kitépte a kezemből a pórázt.

- Nem! Eszednél vagy? Lucy! - Erősen megrántottam a pórázt, hogy végre rám  figyeljen. - Az isten szerelmére, az csak egy ostoba macska!

- Jó, elég lesz már, gyere! Még kijönnek a háziak - sürgetett Timi.

- Oké, mehetünk. Lucy, gyere!

 A szokásosnál szorosabban fogtam a pórázt, és minden erőmet latba vetettem, hogy megtartsam a lassú tempót, amit én diktáltam, nem a kutyám. Reméltem rájön, hogy ez a büntetése. Az égen sötét felhők gyülekeztek.

- Nézd, mindjárt esni fog! - mondta Timi.

- Már csak ez hiányzott - morogtam.

 Amikor hazaértünk, gondosan bezártam a kaput, és hatszor ellenőriztem, mielőtt elindultunk.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy elfelejtettem bezárni a kaput! Még sosem fordult elő velem ilyesmi! - szörnyülködtem. Minden Richie miatt van! Ezt már csak fejben tettem hozzá, de azért elmosolyodtam a gondolatra.

- Még hányszor fogod elmondani? Különben nem zavar, csak gondoltam megérdeklődöm...

- Á, már nem sokszor. De akkor is! Hogyan bírtam nyitva felejteni? Még jó hogy Lucynek semmi baja nem lett.

 Timi felnevetett.

- Tudtam én, hogy nem fogod abbahagyni. De mit idegeskedsz? Nem történt semmi.

- De történhetett volna!

- De nem történt.

- Jó, igazad van.

- Ez neked újdonság? Nekem mindig igazam van.

- Hmm, tényleg - mosolyodtam el újra, de közben odaértünk a Yellow-hoz, és az üvegajtó előtt megtorpantam, ugyanis az elém táruló látványtól könnyek szöktek a szemembe.

 Elárultak.

 Bent a boxok között Tiffany Richie nyaka köré fonta a karját és megcsókolta...