11. fejezet - Brick by boring brick

Sziasztok! Hoztam a folytatást, minden happy, de azért kell valami izgalom is. :D Remélem tetszeni fog! Bocsi a hatalmas lyukért, de a Blogger szívózik velem... :D

Jenny

- Sziasztok - mondta egykedvűen Richie, miközben kiléptünk a kosárból.

- Sziasztok - ismételtem, és karba fontam a kezemet. A többiek zavartan és tanácstalanl meredtek ránk.

- Ööö. Hali - próbálkozott Timi. - Miújság?

- Szerinted? - vonta fel a szemöldökét Richie.

- Háát, nem is tudom. Kicsit elszámoltuk magunkat.

- Kicsit? Ráadásul teljesen felesleges volt.
Természetesen abszolút megérte, és egyáltalán nem volt felesleges ez a kis csapda, amibe belehúztak minket. Ki tudja, meddig húztuk-halasztottuk volna Richievel ezt a beszélgetést, ha nem szólnak közbe. Viszont megbeszéltük, hogy egy kis leckéztetést azért megérdemelnek a drágáink. Pár napig hadd higgyék csak, hogy két órán keresztül csendben ültünk a hőlégballonban és némán utáltuk egymást. Kijár nekik a kínos helyzet, ha már nekünk is azt teremtettek. Úgy tettünk, mintha továbbra is gyűlölnénk egymás jelenlétét.

Amikor el kellett válnunk a többiektől, kicsit nehezebb dolgunk volt, ugyanis ha utáljuk a másikat, akkor miért sétálnánk együtt haza?

Végül elintéztük azzal,  hogy én úgy tettem, mintha boltba mennék, Richie pedig bevárt a következő utcában, ahol már nem láthattak minket a többiek. Kicsit aggódtam, hogy le fogunk bukni, mert Timi velem akart jönni vásárolni, de végül valahogy sikerült leráznom.

A boltban megvártam, amíg eltűnnek az utcasarkon, aztán egy kólával a kezemben Richie után mentem. Kissé hevesen dobogó szívvel masíroztam végig a járdán, és kénytelen voltam magamra parancsolni, hogy lépkedjek lassabban, mert legszívesebben rohantam volna. Amikor befordultam a sarkon, olyan hevesen sikoltottam fel, mint még talán soha.

Richie hozzásimult a falhoz, hogy ne vegyem észre, aztán amikor melléértem, elkapta a derekamat.

A szívem majd kiugrott a helyéből, Richie pedig gyorsan rászorította a kezét a számra, és nevetve pisszegni kezdett.

- Css! Még meghallják!

- Ezt most muszáj volt? Már így is azon izgultam, hogy ne bukjunk le, erre te meg rámhozod a szívbajt...

- Oké, sajnálom, de ez kihagyhatatlan volt - harapott az ajkába, hogy elfojtsa a a röhögését.

Égnek emeltem a szemem, aztán felsétáltunk egy dombra, és leültünk a padra, amit ott találtunk. A kilátás gyönyörű volt, ráláttunk az egész városra, és a tenger hullámaira, amik a partot nyaldosták.

A lenyugvó nap sugarai arany fénybe vontak minket, miközben a fejemet Richie vállának döntöttem, és mosolyogva figyeltem egy kislányt, aki kacagva futott a homokban, de amikor egy hullám elkapta a bokáját, hátraugrott, és felsikkantott ijedtében.

- Olyan szép, nem? - kérdeztem.

- De, az.

- Neked nem tetszik? - emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- Most mondtam, hogy tetszik. Miből gondolod, hogy nem így van?

- Csak a hangsúlyodból.

- Pedig szép. Gyönyörű. Lélegzetelállító. Csodálatos...

- Jó, elhiszem - nevettem el magam.

- Még jó, mert kifogytam a melléknevekből.

- Teee... - kuncogtam. - Segítsek? Hihetetlen, elképesztő, lenyűgöző, varázslatos, mesés, elbűvölő... - hadartam, de hirtelen előrehajolt, és megcsókolt, belém fojtva a szót. Meglepettségemben elkerekedett a szemem, de aztán lehunytam. Minden kiröppent a fejemből, csak ő számított, a csókunk, az illata, és a gyomromban repkedő pillangók.

Közelebb húzott magához, éreztem a szíve dobogását, ami versenyre kelt az enyémmel, és kapkodó lélegzetét az arcomon. Éreztem a pólójának szövetét az ujjaim alatt, a kezét, ahogy a hajamba túrt, a bőre melegét...

Amikor az ajkaink elváltak, boldogan elmosolyodtam, lassan kinyitottam a szemem, és belefúrtam a tekintetemet az övébe. Elmerültem a gyönyörű mélykék szempárban, majd az arcomat a mellkasára hajtottam, és belélegeztem az illatát. A karjait körém fonta, és magához szorított. Néhány percig így ültünk, egymást átkarolva, de aztán kibontakoztam az ölelésből, és felpattantam, mert eszembe jutott valami. Megfogtam a kezét, felrángattam a padról és magam után húztam, miközben elindultam lefelé a lejtőn.

- Héé! Hová megyünk?

- Titok! - önfeledten nevetve rohantam, és közben egyre jobban begyorsultam. Ő is nevetett, aztán beért, úgyhogy onnantól egymás mellett futottunk a dombon lefelé. Olyan volt, mintha repültünk volna: a szél fütyült a fülemben, a talajt alig láttam és lélekben is szárnyaltam a boldogságtól.

Amikor megérkeztünk, kicsit megkésve fékeztem le, mert majdnem túlfutottunk a célon. A hirtelen megtorpanásom alighanem váratlanul érte Richiet, akit még vitt volna tovább a lendület, és mivel az ujjaink szorosan össze voltak fonva, magával rántott.

Elvesztettem az egyensúlyomat, és mint egy krumplis zsák majdnem hasra estem, de közben Richienek is sikerült megállnia, és mielőtt földet értem volna, a karjába kapott. A váratlan adrenalinlökettől, és a hirtelen közelségétől a szívem a torkomba ugrott, és szaporán szedtem a levegőt, de aztán hirtelen elakadt a lélegzetem, mert az arca közvetlenül az én arcom mellett volt. Várt egy másodpercet, aztán egy gyors puszit nyomott a számra, majd azonnal hátrahúzódott, talpra állított és elengedett.

Mindezt villámgyorsan csinálta, még arra sem volt időm, hogy meglepődjek, máris karnyújtásnyira volt tőlem.

- Héé! - kiáltottam fel megkésve, mire ő csibészesen elvigyorodott, aztán mintha mi sem történt volna, beszélni kezdett.

- Játszótér? Most komolyan?

- Mi a baj vele?

- Tíz éve nem voltam játszótéren!

- Éppen azért jó. Gyere!

Beráncigáltam a térre, lenyomtam a libikóka egyik oldalára, aztán ráültem a másik felére és elrugaszkodtam. Automatikusan ő is felnyomta magát, aztán amikor leesett neki, hogy most tényleg libikókázunk, hitetlenkedve röhögni kezdett.

Amikor meguntuk, végigmásztunk az összes mászókán, átmentünk a kötélhídon, lecsúsztunk a rúdon, mókuskerekeztünk... Végül pedig beleültem a hintába, és ráparancsoltam, hogy lökjön meg.

- Na persze! Még mit nem! - méltatlankodott.

- Naa kérlek! - pislogtam, és reméltem, hogy legalább egy kicsit hasonlítok Lucyre, amikor hatalmas szemekkel kajáért kuncsorog. Látványosan felsóhajtott, de közben vigyorgott, úgyhogy már tudtam: megnyertem a csatát.

-Te gyakran jársz ide? - vonta össze a szemöldökét Richie, miközben hazafelé sétáltunk.

- Dehogyis! - nevettem fel. - Még nem süllyedtem le az óvodások szintjére.

- Huh, jó hallani. Már kezdtem félni - tette a kezét a szívére vigyorogva.

- Cöhh, pedig te is jól érezted magad.

- Jó volt a társaság... - nézett a szemembe.

- Reméltem is! - mosolyogtam rá.

A kezét rákulcsolta az enyémre, aztán csak csendben mentünk egymás mellett a gondolatainkba merülve.

- Hova fogsz járni suliba? - kérdeztem végül.

- A Brooksba. Te?

- Én is! De jó, tök jó lesz! Ez mennyire jó már? És melyik osztályba? - ugráltam.

Elmosolyodott a kitörésemen, egy picit meg is rázta a fejét olyan “de aranyos vagy” - stílusban.

- 9.b. Különben hova lett a szókincsed? Az előbb vagy millió szinonímát találtál a szép-re, most kudarcot vallasz a jó-val?

- Jól van na, ez most lényegtelen. Túlságosan jó kedvem van. És én is a bébe megyek! A többiek?

- Ők is a Brooksba, de az aba.

- Kár. De nem baj, legalább egy suliba megyünk! Mi pedig egy osztályba - most még boldogabb lettem.

Időközben odaértünk a házaink elé, úgyhogy elköszöntünk egymástól, és Richie már indult befelé, de én utánaszóltam:

- Hékás! Hol marad a jóéjt puszim?

Nevetve visszafordult, pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, az állam alá tette a kezét, óvatosan felemelte a fejemet és megcsókolt.

Túl hamar lett vége; amikor vissza akart húzódni, előrehajoltam, hogy megakadályozzam benne. Hagyta, hogy folytassam, megállt a mozdulatban, aztán már kevésbé óvatosan csókolt, a szája erősebben tapadt az enyémhez, a karjait körbefonta a derekamon ahogy magához szorított...

Amikor tényleg vége lett, kapkodva szedtem a levegőt, a szívem pedig hevesen vert.

- Jó éjt! - suttogta, aztán egy tincsemet a fülem mögé simította, és elindult hazafelé.

- Jó éjt! - mondtam én is, aztán szédelegve felmentem a lépcsőn, előkotortam a kulcsomat, és beléptem az ajtón.

- Hahó! Van itthon valaki?

Csönd. Oké, most örültem neki. Felmentem a szobámba, becsuktam az ajtót. megnéztem, hogy az összes ablak zárva van-e, aztán a rádiómat maximum hangerőre állítva teli torokból üvöltöttem.

“It started with a whisper

And that was when I kissed her

And than she made my lips hurt...” - körbetáncoltam a szobát, a testem eggyé vált a zenével, átadtam magam az örömnek, és az elmúlt hét minden feszültsége köddé vált.

Még néhány számot végigugráltam, de aztán fáradtan rogytam le az ágyamra. A mosolyt azonban még akkor sem tudtam letörölni az arcomról, amikor széttárt karokkal elterültem. Elindult a következő szám.

Parappapa rappapara...

“Hát igen” - gondoltam - “Brick by boring brick. Szépen lassan, egyik követ a másik után. Beletelt egy kis időbe, de azért felépült körülöttem az új életem.”