1. fejezet - A kezdetek

 Dühös voltam a szüleimre. Nem értettem, miért kell leköltöznünk New Yorkból Brickbe, ráadásul a nyáron. Nem ért rá sulikezdéskor? Ott kellett hagynom a barátaimat, ami megbocsáthatatlan volt a szememben. Az új helyben csak egyetlen dolog tetszett: az egyik kedvenc Paramore számom címében is szerepel ez a szó, így mindig az jut eszembe, ha meghallom a város nevét. Azért kellett elmennünk, mert a szüleim új munkát találtak. Akkor még nem tudtam, milyen szerencse ért...

 A kocsiban ülve próbáltam nem sírni, amikor kiértünk a városból. Dühösen nyomkodtam az iPodom, aztán félredobtam.

- Kicsim, hidd el, nem akarunk neked rosszat. Befejezted a sulit, a gimit már itt kezded. Biztosan sok új barátot fogysz találni - próbált megnyugtatni anyu.

- Nincs szükségem új barátokra! A régieket akarom! - dühöngtem.

- Ne butáskodj Jenny, elég idős vagy már ahhoz, hogy túl tudj ezen lépni. A sulinak vége, a többiek is más utakon járnak. - Igaza volt. A legjobb barátnőm, Clara is külföldre költözött, nélküle pedig így is - úgy is rosszul érezném magam. Miért nem próbálok meg beilleszkedni? Úgyhogy az utat azzal töltöttem, hogy megpróbáljak lenyugodni, és igazi 16 évesként viselkedni.

 Késő délután értünk oda, az új házunkat a naplementében vehettem szemügyre. Tetszett, szép nagy családi ház volt hatalmas kerttel, közel a parthoz. A környék nyugodt volt, nem járt sok autó. A közeli partszakasz nem csak strand volt, egy részén a kutyám, Lucy is nyugodtan pancsolhatott. A belváros sem volt messze, gyalog vagy akár deszkával is simán be lehetett érni tíz perc alatt.

 A szüleimnek nem vallottam volna be, de már előre imádtam a helyet.

- Na, hogy tetszik? - kérdezte apu.

- Elmegy - adtam semleges választ, mert nem akartam az „ugye megmondtam" pillantással találkozni.

- Hát, bent te választhatsz szobát. Talán úgy megtetszik.

 Természetesen a nagyobb, zöld szobát választottam az emeleten, nem a lenti sárgát. Ennek volt egy kis erkélye, és mellette fürdő is volt. A bútorokat már behordták, csak be kellett költöznöm. Felvonszoltam a bőröndömet, és elkezdtem kipakolni a ruháimat. Szépen elrendeztem őket a szekrényben, aztán nekiálltam a dobozoknak.

 Éjjeli lámpa, rádió, ébresztőóra, párnák, könyvek... Csupa apróság, de nekem sokat jelentettek. Otthonossá tették a szobámat, na meg az életben egyszer rend volt körülöttem. Egy darabig elégedetten szemléltem a művemet, aztán lementem anyuékhoz.

 Ők is jól haladtak, anyu már a konyhában tett-vett.
- Mi lesz a vacsi? - álltam be segíteni.

- Csak szendvicsek. Még nincsenek beüzemelve a gépek - válaszolt anyu.

 Evés után felmentem a szobámba és olvastam. Legszívesebben Lucyvel játszottam volna, de ő még a nagyiéknál volt. Korán lefeküdtem aludni, kifárasztott a költözés. Ennek ellenére nem tudtam elaludni. Furcsa volt az új hely, az új zajok, az új fények, és ezen kívül persze honvágyam is volt. Ugyan tetszett a környék, de féltem is, milyen lesz az iskola, a diákok, a szomszédok, hogyan fogok elboldogulni, beilleszkedni. Ugyanis világéletemben nehezen nyíltam meg mások előtt úgy igazán. A haverság még egész könnyen megy, de hogy igazi barátokat találjak, az rizikós. Viszont ha valakit a bizalmamba fogadok, akkor nehezen is eresztem el. A régi sulimban is sok haverom volt, de igaz barátom csak egy. Clara. Féltem, hogy most elveszítem, és a barátságunk örökre megszakad. De reménykedni még szabad, úgyhogy eldöntöttem, megpróbálok vele minél gyakrabban beszélni. Végül néhány óra forgolódás után sikerült álomba merülnöm.

 Másnap megnéztem a gimit a neten. Szimpatikusnak tűnt, reméltem, hogy tényleg az. Délután anyu bejelentette, hogy elmegyünk a városba, mert be kell iratkoznom.

 Kocsival tíz perc alatt odaértünk, és bementünk a titkárságra.
- Jenny Brighton - mutatkoztam be.

 Megkaptam a diákomat, meg a suli „térképét”. Három épület volt, plusz a menza és a tornaterem. Körbenéztünk a suliban, ami lenyűgöző volt. A folyosókon sorban grafiti stílusban kifestett suliboxok álltak, a falak pedig mintha utcai téglafalak lennének, mégis minden tiszta volt és ápolt. Az osztálytermekben nagy, világos, az iskolát körbevevő udvarra néző ablakok engedték be a napfényt, s a hangulatot zöld növények dobták fel. A folyosó ablakai egy belső kertre néztek, amit körben, a falak felől tető védett az esőtől, csak a közepe maradt fedetlenül, ahol gyönyörű virágok pompáztak. A tető alatt, a falak mentén padok sorakoztak, így még esőben is kényelmesen lehetett rajtuk üldögélni.
 Hazafelé beugrottunk egy bevásárlóközpontba, ahol kaptam néhány menő cuccot (és egy új bikinit). Boldogan mentem ki az üzletből, anyu pedig mosolyogva nézett.
 Este megbeszéltem anyuékkal, hogy másnap délelőtt körbenézek a városban, míg ők dolgoznak.

 Lefekvés előtt a magamnak tett ígéret szerint felhívtam Clarát, hogy milyen a hely. El volt ragadtatva a sulitól, ahogy én is az övétől, ugyanis mindketten elmeséltük, mit láttunk. Órákig beszélgettünk, már egy hét is eltelt, mióta utoljára találkoztunk. Jó volt hallani a hangját: már most hiányzott. Úgy tűnt, jól érzi magát, de halványan ugyanazt hallottam a hangjában, amit én is éreztem.

* * *

 Reggel izgatottan ébredtem, korán kipattantam az ágyból. Összedobtam a reggelimet, és közben átnéztem a térképet, érdekes helyek után kutatva. Találtam néhány parkot, szórakozóhelyet, és kávézót. Végül az egyik közeli „gyorsétterem-és-kávézó” mellett döntöttem. Mivel nagyon meleg volt, fölkaptam egy sortot ujjatlannal, és napszemüveggel. Felpattantam a deszkámra, és próbáltam megtalálni a helyet. A térképet nem akartam vinni, azzal kicsit gáz lett volna sétálgatni. Azaz deszkázni. Még a végén nekimegyek valakinek.

 Végül könnyen odaértem, és amikor beléptem, azonnal megtetszett a hely. Beültem az egyik boxba, és eldöntöttem, gyakran járok majd ide. Egy epres turmixot rendeltem fagyival, és amíg eszegettem, megfigyeltem a többi vendéget. Sok korombeli volt, zengett a röhögésüktől a helyiség.

 Amikor kiléptem az ajtón, beleütköztem egy srácba.

- Nem tudsz vigyázni? - mondtam kicsit gorombán, de azonnal feltűnt karakteres arca és mélykék szeme.

- Bocs de nem. Erről vagyok híres - röhögött.

 Csak a szememet forgattam, amikor megakadt a tekintete a jobb kezemen.

- Deszkás vagy?

- Nagyon úgy tűnik.

- Csak kérdeztem. Gyakran jársz ide? - bökött az ajtóra. - Mert még nem láttalak.

- Most vagyok itt először. Szombaton költöztünk ide.

- A büfébe?

- Ha tudni akarod, két utcára lakunk. Épp azért indultam, hogy körbenézzek. Tudsz mutatni néhány jó helyet?

- Természetesen. De ha nem gond, előbb hazaugrok a deszkámért. Még itt hagysz.

- Felőlem. De még így is leelőzlek.

- Na, azt kötve hiszem - fújtatott lesajnálóan, aztán elindult.

- Mi az? Gondolod, mert lány vagyok, jobb lehetsz nálam?

- Álmodozz csak. Majd meglátjuk, ki nevet a végén!

- Naná, hogy én. Nehogy elbízd magad!

 Az utat kötekedéssel töltöttük, amikor hirtelen megtorpantam. Pontosan a mellettünk álló ház felé tartott.

- Na mi van? Feladod végre?

- Nem, csak...  Az ott a mi házunk.

- Óó, az új szomszédok - nevetett fel.

- Most mi olyan vicces?

- Á, semmi. Csak előre rettegtem, hogy nem lesz nyugtom a kutyaugatástól. Szóval kutyád is van? - somolygott.

- Már megint bajod van? Igen, van az is! Probléma?

- Háát...

- Szóval nem bírod a kutyás, deszkás csajokat. Jó tudni. Én meg tudod, mit nem bírok? A beképzelt macsókat. Hidd el, sokat láttam már, és sokat ráztam is le. Ugye nem akarsz közéjük tartozni? Mert akkor már mentem is.

 Komolyan,  kezdett elegem lenni a fellengzős stílusából. Egyszerűen idegrohamot kaptam tőle. Hiába volt helyes, és volt idegtépően komisz, féloldalas  mosolya, amitől gondolom, minden csaj elájult, ezért volt olyan beképzelt. Én legszívesebben képen töröltem volna, hogy lefagyjon az arcáról a vigyor. Amitől mellesleg meg lehetett bolondulni.

- Jó, csigavér, abbahagytam - mondta meglepetten. - Egy perc és jövök - futott be a házba.

 Megráztam a fejem. „Én nem fogok elájulni egy ilyen vigyortól! Jobb lesz, ha felfogja, velem nem lehet szórakozni. “

 Mikor kijött, már komolyabbnak tűnt.

- Indulhatunk?

- Persze. Az ajánlatom még áll. Győzzön a jobbik! Cél a kávézó - pattantam fel a deszkámra.

- Benne vagyok! - kiáltotta, azzal már száguldottunk is.

 Végül döntetlen lett, de egyikünk sem akarta beismerni; nem jobb a másiknál. Végig ezen vitatkoztunk, amíg elértünk a gördeszkapályáig.

- Hű - akadt el a lélegzetem. - Ilyet eddig csak a tévében láttam! - alig vártam, hogy kipróbálhassam.

 Órákig ott voltunk, trükköket mutattunk egymásnak, röhögtünk és beszélgettünk; megtudtam, hogy sok fiatal deszkázik errefelé. Azt mondta, szívesen bemutat nekik, ha akarom.

 Végül a gyomrom korgása vetett véget a dumálásnak. Hazamentünk, már nyitottam az ajtót,  amikor utánam szólt.

- Egyébként hogy hívnak?

 Felnevettem. El is felejtettem, hogy még nem mutatkoztunk be egymásnak.

- Jenny. És téged?

- Richie. Holnap találkozunk?

- Én ráérek... Négykor?

- Oké. Találkozzunk az Yellowban! - utalt a kávézóra, ahol először találkoztunk.

- Megbeszéltük. Szia! - azzal beléptem a házba.

***

 Este be kellett vallanom magamnak, hogy Richie igazán jó fej. Eddig. De a fiúismerőseim közül sokan ugyanilyenek voltak, egészen addig, amíg fel nem bukkant valamelyik haverjuk. Féltem, hogy ő is is ilyen lesz, de azért boldogan mosolyogtam : „Találtam egy barátot!”